Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - Szepesi Attila: Arckép, távolodva (Szilágyi Domokos)
egy-egy repülőtérről mesélt (szerette a repülőtereket), ahol árva kofferok forognak órák hosszat futószalagon, lépcsők visznek föl-le, kényszerleszállásokról mesélt, ahogy a gép kiszakad a nagy, szabad tér csalóka vonzásából és rázkódva földet ér, meg újdonsült barátairól, Thinszről, Sulyok Vincéről, mindig odabiggyesztve a kificamított Petőfi-sort: Van-e, ki e nevet ismeri? Egy-egy verstani kérdést aggályosán firtatott, ilyenkor tanáros volt, szinte papos. Mesélt egy vásárhelyi kórházablakról, ahonnan a hajnali erdő titkait olyan jól ki lehet fürkészni, míg össze nem szurkálják az embert okvetetlenkedő orvosok. Természet-élményében furcsán keveredett a pantheizmus és a filoszos szőrszálhasogatás (ez Xantus János — egyébként kitűnő — könyvéről, A természet kalendáriumáról írt soraiból is kiderült.) Ahogy egy-egy virágról vagy madárról mesélt, a szót és az emléket ízlelgetve, sosem lehetett tudni, a szót szereti-e jobban, vagy a virágot-madarat. Aztán könyveket osztott szét, könyveket takarított be — magam odaadtam neki akkoriban megjelent könyvemet, a Hegedős-éneket, nem gondolva, hogy a vékony verseskötet és benne a négysoros — „zsombékjáró szegénylegény / Szilágyi Domokos, szegény / éjjel ha látomása gyűl / verset virraszt ómagyarul” — egy sajnos, szó szerint halálig tartó barátságot indít el. Valamit már sejthetett rólam korábban is, mert az Új írásban írtam válogatott versei kötetéről, a Sajtóértekezletről, de ez a négysoros hosszú episztolára ragadtatta, és ezután gyorsan jöttek-mentek a levelek. Rendszerint Kolozsvárról írt, olyan meghitt és a legintimebb családi dolgokba is bepillantást engedő hangon, ahogy az csak évtizedes barátságok esetén szokás. Csupa bukfenc, ficam, szójáték és grimasz valahány levél, olyan önfeledt szómámor nyilatkozik meg bennük, amit csak versíró ismerhet, és amit „civilben” csak a legritkább pillanatokban sikerülhet elérnie. „Amde-node-lámde, a vesekő nem egy szép gondolat. Nekem még nem volt szerencsém hozzá, de azt mondják, úgy kell a férfiúi népnek, legalább ízelítőt kap a szülés mikéntjéből. De még ráadást is. Mint korona (teremtésé) és kövület. Denique nem vagy irigylés tárgya részemről. Fogadd kondoleációmat úgy is mint szenteltvizet. Magam átugrottam Maros- vásárhelyre egy ortopédushoz; tartoztam egy úttal az ördögnek. Merthogy csak azt tudtam meg, amit már 15 esztendeje tudok; súlyos osteoporosis + súlyos gerincferdülés. Tenger, fürdőzés ideiglenesen használ,, de főleg imádkozni kell. Ebből elég ennyi. Kérlek add át üdvözletemet mindenkinek, akibe nem kár, Páskándinak, K. S. I.-nek, Nagy Lacinak, Sziládi Janinak és az utazó nagykövetnek (der rasierende Reporter, üres óráimban német szóvicceket gyártok), alias Szakolczay profnak. írt ő is, hogy a januári számban föl leszek dobva (a Tiszatájban is); épp cakkra, mert anyám kb. akkor megy Pestre. Jómagámnak nix útlevél belátható időn belül, teljesen züllött családi viszonyaim miatt (nőm nem hajlandó válni, s addig nem jelentkezhetem be végleg kincses Kolozsvárba). Ez van. És jöjjetek mifelénk, itthon leszünk egész nyáron.” ... A kolozsvári utazásokat nem könnyű felidéznem. Ezek a napok olyan örvények közt teltek, melyek máskor egy nyugalmasabb hónapot is épp elég mozgalmassá tehettek volna. Lekecmergés a vonatról a hajnalodó állomáson, gitárt pengető diákok és részegek szanaszét a váróteremben; egy-egy valószínűtlen közjáték a virradó városban — Barcsay Jenő áll a hídon és elmerülten nézi a vizet, egy mezítlábas pizsamás férfi macska után lohol; piacozók állnak körül egy kordét, a ló a földön térdel, feje lassan a földre bukik —, jármű nem jön, álmos caplatás, dörömbölés Palocsay Zsiga Motilor utcai lakásán (itt szálltunk meg rendszerint), Zsiga hajnali beszámolói halakról, vadakról, madarakról, családi zűrökről, néha költészetről is, és persze a jóbarátról, Sziszről (ez volt Szilágyi Domokos neve Sopron és Bukarest között, tán még azon is túl). Palocsai Zsiga afféle Sancho Pansa volt Szisz mellett, elválaszthatatlan és örökké perlekedő jóbarát, Sancho, de nem föltétlenül a szó eredeti értelmében, hisz nem volt „naturbursch” — bár ezt szerette eljátszani —, költészetük viszonyára áll ez a hasonlat (e barátság szép dokumentuma közös kötetük, a Fagyöngy, melyben a szembefordított versek egyikét Zsiga, a másikat Szisz írta, olykor a verseket elkülöníteni is nehéz, a két hang összemosódik, csak a dúr és a moll tónus árulkodik). Zsiga képzett művész, hegedűs, de költészetre csak felnőtt fejjel hangolta át hegedűje G-D-Á-É húrjait, így volt benne valami megkésettség Szilágyi Domokoshoz 21
