Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - Szepesi Attila: Arckép, távolodva (Szilágyi Domokos)
képest, poétikai gyanútlanság, és persze ez a barátság (is) örökös viszály, perlekedés, kanosszajárás — Zsiga örökké nevelni akarja Sziszt, „jobb útra téríteni” (ha már neki nem sikerült). így többször is fajultak kolozsvári utazásaim afféle békebírói küldetéssé, a két duzzogót valahogy össze kellett hozni, megszervezni egy-egy „véletlen” találkozást, és persze egyiküknek sem volt szabad megsejtenie a turpisságot. Addig persze még lótni- futni kellett, felugrani Zsigával a reggeli fellegvárba egy cujkára (néha kettő lett belőle), bekukkantani az Utunk szerkesztőségébe (könyveket adni át és könyveket kasszírozni, meg persze kéziratokat — a Kortárs szerkesztőségében dolgoztam akkor még), Szisz többnyire itt gubbasztott az Utunk szerkesztőségében, aztán futni kellett tovább — már Szilágyi Domokossal „gyarapodva”, — be kellett kukkantani az irodalmi presszóba, ami a Cola nevet viselte, (bár mindent ittak itt, csak éppen colát alig), ahol Bajor Andor trónolt változatos és mindig új hallgatósága közepette, telefonálni kellett jobbra-balra, fel kellett ugrani Gy. Szabó Bélához egy-két kézi levonatú fametszetért, s ami ezzel együtt járt, egy szintén „kézi levonatú” jó feketekávéért — vázlatok a falon, egy-egy kinagyított madárszem, japános fenyő, fahíd és facsoport, Dante Poklának átvilágított bugyrai, szárnyas emberek —, meg kellett állni Mátyás király szobra előtt (ott napfürdőzött az öreg Bartalis János), meg kellett nézni a néprajzi múzeum felirattal falnak fordított tárgyait, be kellett barangolni a házsongárdi temetőt, cikket kellett vinni Popescunak Illyés Gyuláról, mert a hetvenes években még ilyesmi is előfordulhatott (az író „Déré” Popescu akkor még Kolozsváron trónolt — derűsen és barátságosan — kétes küllemű famulusai közt), nyargalóséta a Botanikuskertben — szajkók és orchideák — és újra az irodalmi presszó, de már délután (Bajor Úr bavariázik, Kántor Úr kántorkodik, Panek Úr panekeskedik, Bálint Tibor bólint), ott ül a hegedűóráiról megtért Palocsai Zsiga, betoppan Szisz (micsoda véletlen!, még mondja valaki, hogy rossz szervező vagyok), megpillantja haragosát-barát- ját, elkomorodik, tétovázik, vigyorog, visszafordulna, de már nem lehet, hát kezdődjék a játék: „Jónapot uram, hogy van uram!” — két fabábú suta alakoskodása, és persze poharak, poharak és újra poharak. Valaki elmegy, valaki belép, közeledő hírektől sötétedik el a levegő, csöng a telefon, lovak trappolnak kinn az utcán, a falon zene szűrődik át egy másik évtizedből, séták az esti városban, lebujokban és fényes szállodákban, Szisz felleg- haj tóban úszik a társaság után, biciklis rendőrök, teherautók, fecsegés színészlakásokon és sötét tereken, autózások — Szilágyi Domokos nehezen préseli be a kocsiba gólyalábait, guggolva ül a hátsó ülésen, álla a térdeinél. Ücsörgés és pityókás esztétizálás Kolozsmo- nostoron, a Szamos-parton — denevérek röpködnek, kavicsokat dobálunk a folyóba, nem látszik a kő burványa, csak a „kluttyogatást” hallani. Távol a zsilipeknél megtörik a folyó, a sötétben a hullámtörés világít, ahogy a hab átbukik egy-egy kövön. Aztán levelek és újra levelek, egyszerre játékos és kesernyés hangú sorokkal, családi fényképek csereberéje (Mária, a költő, a „Péter-gyerök” meg a „hercegkisasszony, aki nem szereti, ha kényfépezik"). De a játékos hang alig tudja eltakarni a lemondás gesztusát. Egy-egy nekiszilajodás, sanda és bakafántos műelemzés, szóvicc és sok-sok keserűség. „Megkaptam a márciusi Kortársat. A Weöres-féle antológia érdekesnek ígérkezik. Van azonban benne néhány filológiai melléfogás, jelesül az Ómagyar Mária-siralom szómagyarázataiban. Pl. jonh: 1300 körül (tehát az ÓMS keletkezésének idejében) ’szív’ v. ’lélek’; később ’belső részek’ általában (epe, máj, gyomor stb ), sőt ’ágyék’ jelentésben is előfordult. — Hiúi vizűi: hullik vízként (se nem hígul, se nem hiúsul); iu diftongus. — A székely ségben ma is hallani: Csak mi maradtunk itthon, lányokul. A kövül-kövesül analógia téves. — Valál: válás; akkoriban az első a rövid illabiális a-nak hangzott (a mai a hang nem volt meg). Korondon ma is hallható az á, ha a következő szótagban á van: édesápám, kápái. Ergo: válál a válik igéből képzett főnév.” És: minden levélben verskéziratok, és számtalan utalás a napi munkára, a gyűlölve szeretett irodalomra. „Tíz nap múlva. Közbejött egy sürgős charitas-munka (mindig ez a legsürgősebb), Méliusznak egy Psychéje (Horace Cockery a neve), amelyhez még akkor fogott, midőn (nálunk) Weöres mester cigány bárónéjáról még halványlila gőz sem volt. Más is az ügy. Ez a Horatio 1955-ben halt meg (sejthetőleg öngyilkos lett) valamelyik 22
