Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - Szepesi Attila: Arckép, távolodva (Szilágyi Domokos)
csont a vízparton, egy rovar a lámpafényben, egy ciklámenszínű ceruza, egy pulyka meg egy mohos kő, úgy bukkannak elő Szilágyi Domokosnál a legváratlanabb pillanatokban a rajzszögek és sodrófák, kuplungok, tojáshéjak, tollsöprű-szárnyú angyalok, elektronikus szélkakasok, lódenkabátok, kecskebékák és indigó-hajak — persze csak részben „úgy”, egy kicsit mindig másképpen, sosem azzal a herakleitoszi élességgel, egy kicsit mindig ködbemosva, áttűnőben, féltakarásban. Mint Richard Strauss Alpesi szimfóniájában a hegyről legördülő kövek, koppanó paták és tehénkolompok, úgy csörömpölnek bele a hosszú elégiába ezek a limlomok, sosem idegenül, mégis mindig kívülről, illúziótlanul. Egy ismerősöm valaha lelkesen kérdezte, igaz-e, amit egy osztrák folyóiratból kiolvasni vélt, hogy Szilágyi Domokos pásztorfiú volt. A félreértés megnevettetett, de el is gondol- koztatott. A költő pásztorcsaládból származott, de a szó átvitt értelmében: apja lelkipásztor, kálvinista pap. Kár, mondta a kérdező, mintha szegényebb letwolna egy illúzióval, micsoda legendákat lehetne építeni erre a pásztorfiúságra. Lehetne, de minek. Mintha nálunk nagyon is legendaközpontú lenne a megkésett gondolkozás, ami lehet törvényszerű — belső mechanizmusait nem ismerem, különösebben nem is érdekelnek —, de a mű sokszor póruljár, a legenda elfedi, tévutakra visz, és ahol a mű igazi, nemcsak afféle hatósági szabadalom, ott előbb-utóbb félreértés támad, a lelkesedés hókuszpókusszá válik, a felismerés egyszeri varázsa rítussá kövül, mint a reggeli kávé meg az első cigaretta, a verset eltakarja a kinagyított arc — a szempár hasonlítani kezd a szemlélőéhez, a szavak pedig ugyanúgy a részvétlenség hideg terében állnak, mint születésükkor. Első találkozásunkkor egy hosszú bécsi—stockholmi—oslói útról tért meg éppen, tele volt a barangolás élményeivel, tele volt limlomokkal, kelekótyán, fáradtan és idegenül ődöngött Pesten, mintha ott járna még északon, a hiperboreusok közt, és ezt a furcsa hangulatot csak később értettem meg egészen, mikor magam is beutaztam Skandináviát, láttam a téli Stockholm királyi palotája előtti tengeröbölben a jeget törő kis hajót, amint órák hosszat körbe-körbejár, hogy szabad vizet csináljon a hattyúk, vöcskök, kacsák és sirályok ezreinek, láttam a vásárcsarnokok veres hal- és rákfüzéreit meg a lék felett kuporgó halászokat, hallgattam a metróalagútban a ponchós-sombrerós indián kolduszenészeket, láttam kék-lila-zöldhajú tüntetőket az Opera előtt (egy erejét fitogtató Milles- szobor árnyékában), és fönn, a még magasabb északon, vonuló jávorszarvasokat a havas mezőn. Egy arcába lógó zöld barettben érkezett meg Szilágyi Domokos északról, mint egy kortévesztett Don Quijote — minden Don Quijote kortévesztett és egyik sem az —, kedvenc versalakja, a naiv, bölcs és nemes lovag, akinek nevében szerenádot adott már — terzinákban elbeszélve, s akinek nevében már végrendelkezett is, tréfásan sorolva lomjait, abált szalonnától zsebnaptárig és zsuzsuig, semmiről sem feledkezve meg, ami — a fintor természete szerint — lényegtelen, bölcs bárgyúsággal sorolva nadályt, kulcslyukat, taxit és tökfilkót. Pénzzel bőven el volt látva — versei lassan kezdtek már csordogálni a hazai lapokban, és ezt a ritka jómódot kamaszosan élvezte, olyan önfeledten, ahogy azt csak Kormos Istvántól láttam — „Ugye, milyen sok-sok pénze van Cormieux bácsinak, fiacskáim?” —, aztán persze tenni kellett róla, hogy ne legyen annyi, mert albumokat és szótárakat kellett venni, csecsebecséket, rejtélyes rendeltetésű gépalkatrészeket, amikről maga sem tudta, micsodák, de kellett a rokonoknak-ismerősöknek, és vendégül kellett látni boldogot-boldogtalant, de főleg az utóbbit. Telefonálni kellett a négy égtájra, taxizni kellett, végül kikötni Budafokon, Szakolczay Lajoséknál, ahol társaság gyűlt össze, kimondottan a messziről jött költő tiszteletére, akit láthatóan feszélyezett ez a hirtelen-rászakadt népszerűség. Lassan a társaság peremére „evedzett” — gyakran használta ezt a szót és ilyen alakban —, politika, sport alig érdekelte, könyvekbe merült, egy-egy irodalmi kérdésnél felkapta a fejét, szólt valamit, majd borúsan legyintett, mint akinek minden mindegy, hisz mindent jobban tud — Marosvásárhely és Kolozsvár ősellentéte, Szőcs István a költő-kritikus-nyelvész („akit a múltszázadi, délibábos Horvát István nemzett egy ködös éjszakán”), Páskándi Géza, akivel mindig össze akarták ugrasztani, közös barátok és ellenségek egyaránt, de igazán még senkinek sem sikerült. Néha mégis szóra kapott, 20
