Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám - Szepesi Attila: Arckép, távolodva (Szilágyi Domokos)
Szepesi Attila Arckép, távolodva Szilágyi Domokos Г \»*/savargások, könyvcserék és hosszas, szeszélyes levelezgetés emlékével sem ismerem pontosan költészete helyét, erővonalait felmérni nem tudom, nem is akarom. Ott sejtem ma is, ahol kezdettől láttam, valahol Dsida és Tandori, Babits és Stanescu, Kassák és Tolnai Ottó közt, a Kárpát-medencében és a Kárpát-medencétől távol, Marosvásárhelyen és Kolozsváron, Szatmáron, Pesten és Óbudán, egy bukaresti üzletlakásban, Bécsben és Stockholmban, egy krétafigurákkal befirkált tűzfal előtt, repülőtéren és váróteremben, egy kóbor kutyával évődve Budafokon, akárhol egy füstös kocsmazugban, meg a Duna- delta mocsárvilágában, ahol egy ladikban Eliotot olvas, míg barátja csukákkal viaskodik és pelikánok szálldosnak körülöttük. Dsida és Tandori, írtam le az előbb, de ez így szinte félreértés. Két végpontot akartam kijelölni, két távoli csillagot, hogy köztük felmutassam a harmadikat, mint a bűvész a tapsifülest egy jól előkészített mutatvány csattanójaként, de ez sehogysem akar sikerülni, mert a kettő nem igazán kettő. Tandori ugyanis, ahogy Csanádi Imre említette egy régebbi beszélgetésünk alkalmával, tulajdonképpen „Dsida-alkatú költő”. Legalább annyira, mint Szilágyi Domokos, teszem én hozzá. Mikor először hallottam ezt a Dsida-Tandori összevetést, meglepett és ellenkezésre késztetett, de hamar beláttam, szó sincs itt tévedésről. És Szilágyi Domokos álarcos elégiái úgy állnak e két pont közt (mert végül is el kell fogadnunk, hogy az idő és tér koordinátáin mégiscsak van itt valami „kettő”), hogy egyikkel is, másikkal is egybeesnek, egyiktől is, másiktól is különböznek. A késleltetés, a hangulatok görgetése, az arabeszk-írás, az egymást megvilágító és egymásban felfeslő tónusok, a „későre jár” keserű fintora, a játékos becsalogatás egy-egy jól kitervelt zsákutcába s a letakart mosoly, ha ez teljesen sikerült, az egyszerre előre- és hátratekintés a Janus-arc őstermészete szerint: útrakelés és örök visszatérés (Janus kezdetben a kapuk istene volt, s az idők és terek kapukban, küszöbökön találkoznak) — mindez ott van a hosszú elégiák sorai közt. Babits és Stanescu említése közhely. Ami itt mégis elgondolkoztató, a belső, alkati rokonság a két (két-három) költő közt, ihlete, és mesterség talákozása, sőt: az ihlet mestersége és a mesterség ihlet, a mozarti „belülről-látás”, cifrábban szólva: az Apolló-i szem ritka adománya. Semmi köze e két (két-három) költőnek a hús, a vegetáció veres és zöld tüzeihez, a belső, fehér lángban ég itt nappal és éjszaka. Kassák és Tolnai Ottó említése az én szeszélyem. Ahogy Kassák is távoli, látszólag idegen sorokat ró egymás alá, a tárgyakat farigcsáló homo faber örömével, de ezeket a tárgyakat időről időre átvilágítja, úgy építkezik középső korszakában Szilágyi Domokos is, olykor kicsit csináltan nyersen, hogy annál nagyobb örömmel térjen meg újra kedves moll-hangnemeihez. Tolnai Ottóval a furcsa tárgyak, a limlomok szeretetében rokon (Tolnai nagy lomtalaní- tó, a szó szoros értelmében is, önfeledten tud belemerülni egy fiókba, fadobozba, egy utcára kilökött könyv- és levélkupacba, és kevesen művelik olyan magas fokon azt a verstípust, amit valaki — elnézést — „rongyszedő-vers”-nek nevezett, kajánul és találóan, de csöppet sem pejoratívan). Ahogy Tolnainál felfénylik egy-egy karfiol, egy sirálymell19
