Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 5. szám - Majoros Sándor: Ciklámenparázs (elbeszélés)
testi sértésért kapott, miután a vasútállomáson fölpofozott egy Jaharász nevű fickót. Egyedül Mari segíthetne még, de őt is jobbnak láttam elzavarni a környékről, mert kiborította a festékesbödönyt. Eh, már megint gondolkodom! Pedig elhatároztam, hogy egy ideig mást sem fogok csinálni, csak szuggerálom önmagam. Erre az öntérképezésre azért van szükség, mert mióta fölkapaszkodtam ide a létra csúcsára, furcsa elváltozásokat észlelek ruházatomon. Alig körömnyi, de szaporaságukban igen nyugtalanító fehér pacnik ezek, s már nadrágomon is áttéteket képeztek. Vajon miféle nyavalya lehet? Akaratos, korongszerű terjengés, s mintha mélyen a cérnák közé csorgatta volna gyökereit. Az ördögbe! Csak nem haldoklik a nadrágom?! Nem, ez képtelenség! Egy nadrág akkor pusztul el, ha lerogyik a földre anélkül, hogy előzőleg letolná magáról az ember. Ez a váltig emlegetett nadrágvég, aminek következményeként bermuda vagy rosszabb esetben sort lesz a hajdan volt büszke pantallóból. Bizony szívszorongató látvány az így megkurtított kétcsövű; főként mert rendszerint szomorú szürke ülep is csatlakozik hozzá, de az enyémnek szerencsére nem ilyen vég dukál: Apa disznóbőr nadrágszíja egyelőre biztosan tartja benne a lelket. Az, hogy kérdezés nélkül vettem magamhoz, jelen esetben semmit sem számít. Apának hat hétig úgysem lesz szüksége rá. Mert hogy hat hetet kapott azért az incidensért, amit így mesélt el annak idején: „A sapkámat akartam megigazítani, de előbb ki kellett hogy szabadítsam a kabátom zsebébe szorult tenyeremet. Cibáltam, ráncigáltam, észre sem vettem, hogy közben egy hapsi egyenesen belebámul a képembe. Végül földühödtem, és hatalmas lendületet véve leszakítottam a zsebet. A felszabadultan fickándozó tenyerem pedig lekent egy macsalit az ipsének. Biz’ isten, én voltam a legjobban meglepve.” No de két hónap nem a világ, Apa ült már máskor is; meg sem fog kottyanni neki. Csak ez a fránya meszelés! Ez jött rosszkor! Persze jól tudom, hogy semmiképpen sem halaszt- hattuk tovább. A hóié egész télen csordogált be a padlásra, és a tócsa lassanként átszivárgón a plafonon. Először sötét foltot mázolt a nappali sarkába, de aztán nekibátorodott, és mindenütt fölpúpozta a tapétát. Penészvirágait a szekrények mögé rejtette, így éjszakánként krákogtunk, fullákoltunk, s azt hittük, a kéményhuzat miatt. Végül Anya észrevette az apró, sárgászöld bolyhokat, és azonnal kijelentette: „Nincs mese, át kell meszelnünk az egész lakást.” Ám mielőtt még hozzákezdhettünk volna, Apa megkapta az idézést, és vonatra szállt, hogy letöltse a hat hónapot. De hát semmi szükség erre emlékezni. Most az a gondom, hogy számba vegyem állapotomat: trikóm elszakadt, fejemen újságpapírból hajtogatott csákó díszeleg, és a korongmeszelőt markolom, amivel időnként rásózok egyet a falra. Mindig ugyanarra a helyre, hogy Anya jól hallhassa: igenis meszelek, és remekül halad a munka! Az is előfordul néha, hogy megbillentem kicsit a létra szárát, mert a létrakoppintás is a meszeléshez tartozik. Ilyenkor furcsa kis varimbolók szökkelnek elő a műanyagvödörből. Fehér hártyalények ezek, s miután szétterültek a parketten, jókora amőbák lesznek belőlük. Fülemben ezalatt végig Anya szavai csengenek: „Emberszámba kell hogy vegyelek kisfiam. Látod: apád elment, ez a hóstapler Marci bátyád meg csak aludni jár haza. Őrá nem számíthatunk”. Anya nem is sejtette, hogy Marci nappal a filmgyárban statisztál (Szálfa termetével a kidőlő fenyők zuhanását utánozza), éjjelente meg a nőjei után kujtorog. Ekkoriban hallottam tőle, hogy: „Mindegy mivel foglalkozik az ember, úgyis csak egy születési- és elhalálozási bizonyítvány közé illesztett igazolványszám marad.” Szó ami szó, ez megborzongatott. Többször is visszagondoltam rá: Vajon ki a hatos, a nyolcas, a négyes? Mert így képzeltem el: Számtípusok vagyunk, dölyfös hatosok, kiismerhetetlen nyolcasok, és örökké ingadozó négyesek. Csak a kiváltságosak érdemelhetik ki a nulla önnönmagába zárt görbeségét, ami egyenlő a végtelennel, vagyis a korlátlan hatalommal. Aki nulla lehetett Marci számokkal határolt világegyetemében, annak nem kellett egy hatos befejezetlensé- gével rettegnie a teremtés folytatását. Éppen ezen elmélkedtem, mikor a ruhásszekrény rádőlt Anyára. Bent jajgatott a fal meg a bútordarab közötti keskeny résben, mialatt én lélekszakadva rohantam át Kovácsékhoz. Kovács bácsiról tudtam, hogy hatóságilag tilos tíz kilónál nehezebb súlyt fölemelnie, ám 46
