Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Majoros Sándor: Ciklámenparázs (elbeszélés)

mégis átjött, s hogy a csoda teljes legyen; ő, akiről köztudott volt, hogy akkora pléhpofa, hogy csak konzervnyitóval képes mosolyogni, most széles vigyorra fakadt. Nyomban letelepedett az egyik fotelba és onnét osztogatta utasításait. Közben megitta Apa maradék tekiláját, meg azt a konyakot, amit Marci előtte való reggel hozott haza a Mignonból. Anya végül mégis kikászálódott a fogságból, de nem bírt lábra állni. Sírt-rítt, hogy ezek után ki fogja befejezni a meszelést.

A meszelés, a meszelés! Mindig ide lyukadok ki! Apának bezzeg könnyű: két évig heverészhet a priccsén; nem háborgatja senki sem. (Ennyit kapott, hogy azt a Jaharász nevű fickót megszúrkálta a vasútállomáson. „Bicskám hegyével a körmömet piszkáltam éppen — mesélte a bíróság előtt —, mikor nekem szaladt az ipse. Hát tehetek én arról tisztelt bíróság, hogy megkarcoltam kicsit az oldalát. ..”)

A legrosszabb mégis a virágcserepek átrakása volt. A nappali egyik sarkába halmoztuk valamennyit; most is itt zöldellnek, mint egy dzsungelból lekanyarintott darabka. Pontosan a hátam mögött vannak, látni sem fogom, ha elősettenkedik közülük egy ősgyik, vagy tűzköpő kaméleon. „De hiszen ilyen nincs is!” — mondaná Mari, mert ő imádja ezeket a zöld monstrumokat. Emellett meg egész otthonosan mozog ebben a virágkertben. Porolgatja, törli a leveleket nyakra-főre, s a locsolásról sem feledkezik el soha. Azok persze úgy hajlonganak feléje, mintha köszönnének neki. Pfuj! Alakoskodó, undok ciklámenok; tertyedt, magatehetetlen filodendronok! Nem is csoda, hogy tornacipőim mélyen megvetik őket.

De Anya nem tűrt ellentmondást: Meg kellett ragadnom kelyheiket, s bár gyomrom émelygett átható illatuktól, cipekedtem velük, míg csak a balog tornacipőm meg nem elégelte az egészet. Orrát benyomta a szőnyeg alá, s nagy szerepet játszott abban, hogy a cserép végül is ripityára ment a szoba küszöbén. Még jóformán le sem csillapodott a göröngyök riadt pattogása, Anya máris nekem rontott: „Atyaisten! A legszebb ciklámenom!” — sikoltotta, és előkapva valahonnét Apa disznóbőr nadrágszíját, iszonyút csapott rajtam. Mintha parázs hullott volna a hátamra, de nem szóltam. Marival összekapartuk a földet, mialatt Anya így zsörtölődött: „Apádat elvitték Pozsarevácra, a hóstapler bátyád is csak aludni jár haza, te meg egy alávaló gazember vagy fiam, mégis emberszámba kell hogy vegyelek, mert nincsen más, aki segíthetne a meszelésben.” Azért beszélt így, mert nem tudhatta, hogy Marci fát vág a tüzelőtelepen, napi kétezerért (a nők minden vagyonát fölemésztették,) mint ahogy azt sem sejthette, hogy Apa végül hat évet kapott másodfokon, mert rábizonyították a vasútállomáson történt gyilkosságot.) „Rámtámadt! Kiverte a kezemből a burekomat! Egy üres vodkásüveg volt nála, azt is rám emelte! Mit tehettem mást: kirántottam a kiskésemet, és védekezésül magam elé tartottam ... — sírt a főtárgyaláson.) De ami a legfontosabb: eszébe sem jutott, hogy erősebb lehetek az én tunya Marci bátyámnál! Gyakorta vívtunk heves, sörre menő kartusákat, s mivel ő Zsuzsit meg Mónikát ölelgette, mialatt én a káposztásdézsáról elcsent nehezékkel gyakorlatoztam; nem emlékszem, hogy valaha is leszorított volna.

Igen, Anya nem tudta ezt, azért egyedül bújt be a szekrény mögé, úgy próbálta feszen- getni. Ekkor billentettem rá. Hallottam a roppanást is, de az egész nem volt több annál a jól ismert percenésnél, mint amelyet a libatoll hallat, ha derékba törik.

Kovács bácsi a jajgatásra jött át. Apa legbecsültebb élckomája volt, együtt ittak minden szombaton a Kék Pelikánban. Higgadtan fölmérte a helyzetet, aztán kihívta a mentőket. Közben leemeltük Anyáról a szekrényt, és hogy csillapítsuk ijedtségét; alaposan leitattuk pálinkával. Korholtak is bennünket a mentők emiatt, de azért elvitték Anyát, hogy gipszkötést rakjanak a lábára. Késő délután hozták vissza. Anya sírt, és folyton azt kántálta, hogy: ki fogja most rendbetenni a lakást. Az egyik mentős vigasztalásképpen megjegyezte: „Hát majd a gyerekei, asszonyság! Lám, ez is mekkora már. Meg se kottyan majd neki ez a kis meszelés. Ugye fiú?” Meglepődtem kicsit, de rögtön rávágtam: „Hát persze! Majd mi Marcival befejezzük, Anya mérget vehet rá!” Anya tovább sopánkodott a hordágyon: „Ugyan doktor úr! Nem elég, hogy nem mond igazat ez a gyerek, még hazudik is.” Mindez a kisszobában történt, mert Anyát oda fektették le. Egy idő után előkerült Mari is, de

47