Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Vicei Károly: Közérzet (elbeszélés)

víztoronyhoz futott ki. A vigadón inneni, csipkeléc övezte, faoszlopos zenepavilon most arra volt jó, hogy a benne elhelyezett hangfalakból árassza a zenét — hangszórók hálózták be a parkot —, a helyi rádió a népünnepély színhelyéről adott közvetítést, reklámokkal tűzdelve.

Az emberáradatban a vízparton haladtunk tovább, a strand cölöpökön nyugvó díszes faépítménye mellett egészen a romos kastélyokig. Az egyiket már korábbról ismertem belülről, bedeszkázott ajtaján most is volt akkora rés, hogy beférkőzhettünk rajta, s a csigalépcsőn felkapaszkodtunk a legfelső szintre, onnan pillantottunk le az ünneplő forgatagra. A levegőben füsttel elegy pecsenyeillat lengedezett. Emeletenként hét-három kisebb helyiség volt. A szutykos, málló falak összefirkálva, -kormozva. Néhol szalma és temérdek újságpapír rétegeződött egymásra, mintegy almot képezve. Szikkadt ürülék elviselhető bűze töltötte be a kastélyt. Elmenőben egy öt év körüli kisfiút láttunk a lépcső alján pisilni, tizenkét éves formájú nővérkéje is nyilván rejtekhely után nézett, hogy leguggolhasson. Kívül a kapurésen egy termetes asszony őrködött.

Fiammal két órára volt megbeszélve a találkozás. Melitta vonakodott velem tartani, mondván, hogy ő csak zavarná a meghitt együttlétet. Abban állapodtunk meg, hogy a park közepét átszelő főúton vár rám négy órakor. Ha késnék, negyedóránként megjelenik az úton, én pedig ötig biztos megjövök.

A kamaszodó gyereket volt anyósomtól vettem át a mozinál, és ugyanott adtam vissza később. Közben boldogan gyakoroltam a vasárnapi apaságot. Vettem a fiúnak egy kazettát, és búcsúzáskor könnyű szívvel adtam neki egy ezrest.

Alig pár perccel múlhatott négy óra, amikor a vigadónál rátértem az emberfolyamos sétányra. Tíz perc tellett bele, mire kijutottam a víztoronyhoz, eredmény nélkül, Melitta alighanem a tó felőli szakaszon várakozott rám. A hömpölygő tömeg áramával haladtam visszafelé, s egykettőre beleszédültem abba, hogy balra fordított nyakkal folyton csak egy arcot lestem felbukkanni. Minél közelebb kerültem a vízparti emlékoszlophoz, annál bizonyosabbra vettem, hogy felfedeztem barátnőmet. A rakpartnál néztem jobbra, néztem balra, sétálókat és üldögélőket egyaránt szemügyre vettem, hiába, „Melitta meg közben a víztoronynál vár. Ha vár. Pontosabban is meghatározhattuk volna a találkozás helyét. Ebben a tumultusban negyed óra szükséges az út végigjárásához. Ki tudja, hol, melyik ponton jelenik meg a lány negyedóránként. Mire a víztoronyhoz érkezek, háromnegyed öt lesz, s akkor még mindig remélhetem, hogy abban a pillanatban a út másik végén, a rakparti emlékoszlopnál álldogál Melitta. Tehát ott lelem öt órakor, vagy útközben találunk egymásra.”

Kigúvadt szemekkel vizsgálgattam az útszéli lacikonyhák közönségét, pipiskedve fürkésztem a leágazó utak járókelőit. A vigadó előtti rövid, fátlan térséghez közeledve úgy száz méternyiről egy pádon láttam meg Melittát. Felismertem acélszürke farmeröltönyéről, szalmasárga hajáról, tépett frizurájáról, amint félig hátat fordítva nekem a virágágyások közt fényképezkedő családot szemlélte. Engem is meglepő hirtelenséggel oszlott el bennem a hiábavaló keresés fokozódó feszültsége. Mielőtt megérintettem a vállát, mintegy engedelmeskedve a sárga tarkóra szegezett tekintetemnek, felém fordult a koponya. Egy valószínűtlenül pattanásos fiúarc nézétt rám érdeklődéssel.

A tóhoz kijutva már minden remény nélkül néztem szét. Az utakon bolysűrű vonulás, a padok belepve, a füvön heverésző társaságok. Egyesek falatoztak, látványuk fokozta éhségemet. Fáztám is. A hűvösödő késő délutánhoz meg a kipittyent sétálgatókhoz amúgy se illett az én rövid nadrágom, matróztrikóval. Lassacskán újra feltöltődtem indulattal. „Mit képzel ez a nőcske, én nem holmiféle randevúra hívtam, hogy taktikus késéssel hergelje fel bennem az epedést. Lehet, hogy megint bújócskázik velem, élvezettel lesi feldúlt arcomat, egyszercsak »kakk!«-ot rikoltva ijeszt rám egy százados juharfa mögül. Mindig szorongás lesz rajtam úrrá, ha ezek a nagyobbacska lányok bizonyos gyermeteg késztetésből kámfort játszanak, attól tartok, hogy egyszer nagyon is jól sikerül az eltűnés. Lélegzetvisszafojtva aggodalmaskodók olyankor is, amikor valakit alámerülni látok a népes medencében, vajon felbukkan-e újra. Azokat a látogatóimat pedig, akik már több42