Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Vicei Károly: Közérzet (elbeszélés)

szőr a szekrény aj tón kopogva léptek elő, nem mulasztottam el figyelmeztetni, hogy még véletlenül se merészeljenek a szinte légmentesen záródó ágyneműs ládába vagy a használaton kívüli mélyhűtőbe elrejtőzni. Ezeket gyakran kinyitom, hogy lássam, nincs bennük se élő, se halott.”

A víztoronynál egy kis csoport körében felém háttal állt Melitta. Alighanem diáktársaival futott össze, velük tölthette az időt. Ő aztán nem forgolódott szélkakasként, hogy türelmetlenül lesse, merről érkezek, biztos volt a dolgában, hogy öt óra tájt előkerülök. Arra vártam, hogy a lány vegyen észre, és finoman leváljon a bandáról, s csak akkor kezdtem el jobban stírölni, miután figyelemre se méltatott. Kétségtelenül Melitta állt velem szemben, csak keskeny ajka vált duzzadtabbá, és arcáról furcsamód mind eltűntek a pattanások . .. Ezúttal egy szép pofijú hasonmás ejtett tévedésbe.

„Valami rendkívüli esemény gátolhatja Melittát, hogy visszatérjen erre az útra. Baj érhette.” Napszállat közeledtén az egyre hűlő levegő, meg a jó ideje visszatartott szükség reszketeggé tett. A víztoronyhoz nem messzire volt egy nyilvános vécé, omlatag épületét magas bozót környezte. Amint odabent végre falnak csordíthattam, arra lettem figyelmes, hogy az ajtó nélküli kijáratnál egy ipse mintha nem azt tenné, amit itt rendesen szokás, dülöngélve, szuszogva sandított kifelé; ahol viháncoló kislányok kergetőztek, nyilván a mocskos mutatványtól felvillanyozottan. „Persze, az ilyen figurákat is vonzza a nagy ünnepi bagázs, ez a karneváli nyüzsgés. Karnevál! Rio, Brazília. Ott minden megtörténhet, baleset, gyilkosság, megtelnek a hullatároló fiókjai. Aránytalanul sok gyanús alak ténfereg a gyülekezetben. Néhol dzsungelsűrű vadon övezi azokat a kis utakat, melyek az állatkerthez, a szabadtéri színpadhoz vagy a teniszpályához vezetnek. Az egyedül császkáló Melittát hamar kiszúrhatta egy mániákus. De miben különbözők én azoktól a kétes pacákoktól, akik kinyírhatták barátnőmet? Talán máris feltűnt valakinek, hogy egy sasorrú kis ürge tisztes korról árulkodó kopaszsággal, némi pocakkal és eszelősen jojózó szemekkel két órán át ingázik a fősétányon. Lámpagyújtáskor is trikóban és félnadrágban. Ebben a pillanatban, ha néhány száz méterre innen, a gazdátlan kastély valamelyik termének padlóján hever Melitta hűlő teste, s szájszegletének alvadó vérében legyek cikáznak fürgén, ki lehet a leggyanúsabb, ha nem én! Akkor fogok összeomlani, amikor napok múltán kihúzzák előttem a cinterem jeges tepsijét, szembesüljek áldozatommal. Nincs erőm elhárítani a rám tukmált szerepeket. Sőt, az is megtörténik, hogy kényszerítés nélkül illeszkedik énem egyik fele a bizarr élethelyzetekbe; gondolatban minduntalan átvetem magam a toronyerkély korlátján, holott a valóságban szédülékenyen tapadok a falhoz; autóstoposként magamban megfogalmazom, hogy miként sújtok le a sofőr nyakszirtjére, mert munkál bennem az elvetemült utasokról szóló mendemonda; húsz éve, amikor firenzei nászutunkról hazatérve háztartásunkat megalapozandó egy henteskést is hoztunk magunkkal, a kés puszta látványa remegtetőn sugallta, hogy kaszaboljam össze Beatrixet, pedig akkor még virágjában élt közöttünk a szerelem; néha meg azon kapom magam, hogy bár lúdbőrzök egy férfi érintésére, latolgatom, mi lenne, ha szájon csókolnám borbélyomat. Képzeletem olyan dolgokat műveltetne velem, amiktől viszolygok: a megvetett, bűnös, tiltott, de lehetséges cselekvés örvénye szédít.

Csak egyetlen szereppel azonosulni! A kívülálló, ártatlan közönségével, azzal, amely ápoltan, kiegyensúlyozottan, problémátlanul és életerősen andalog mellettem, ünnepi derűje betölti az egész ligetet, miközben én hidegrázósan vonszolom magam.

Védekezni fogok. Nem követtem el semmit. Végig szem előtt voltam. Délben a tűzoltó látta megérkezésünket, fiamtól négykor vettem búcsút, s ezrek bizonyíthatják, hogy azóta itt vagyok. Ezrek. Ezrek? De a hemzsegő tömegből tanúként kit nevezzek meg, ki ismer engem, ezrek között mégsincs alibim? Tenni kell valamit, amiről megjegyeznek maguknak. Kisebb bűnről is szó lehet. Fellökök valakit, valamit, a pecsenyesütő rostélyt, a vattacukor dobját. Figyelem, itt korzóznak-e még azok az elfelejtett és félismerősök, akikkel már régóta észre se vesszük egymást, most majd jó hangosan rájuk köszönök. Vagy menjek oda az álldogáló három rendőrhöz, és ismertessem velük a helyzetet? Az egyik majd kiröhög vagy tárgyilagosan közli, hogy randevúzó mukik problémájával nem foglalni