Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 5. szám - Vicei Károly: Közérzet (elbeszélés)
Vicéi Károly Közérzet jC/áttam, hogy se nem fogunk bujálkodni, se nem hosszan, az elálmosodásig beszélgetni a takaró alatt. Melitta a konyakos üvegen tartotta a kezét, egyfolytában füstölt, és nem engedte, hogy kikapcsoljam a kolompoló zenedobozt. Elrejtettem a protézist, és az utcai szobába vonultam aludni. Komolyan is gondolhatta, hogy kinyír, amikor megismerkedésünk idején társaság előtt kijelentette, meg tudna ölni azért, amit Beával míveltem. Nemegyszer tudni kell felismerni a kinyilvánitott ellenszenv valós üzenetét, ki is használtam a ziccert, és itt van, máris besétált barlangomba. Igaz, nem egészen úgy alakultak a dolgok, ahogy elképzeltem, a végén lehet, hogy álmomban csakugyan nekiesik koponyámnak a súlyos hamutartóval. El kellett volna dugnom a böllérkést, ahogy öcsémmel tettük egykor, szüléink veszekedése idején. De minden óvatosság felesleges és hiábavaló. Gyerekként voltam utoljára annyira naiv, hogy gyanús robajokra és nyikorgásokra ébredve fogvacogva állottam hajnalig az ajtó mögött egy szódásüveggel, hogy leüssem a rablógyilkost. Most nem érdekel, ha véres fejjel nyúlok is ki, mákonyosan közelget az álom. Reggel felébredtem épségben. Melitta ágya üres volt, kiszédelegtem a fürdőszobába, a lányt ott se találtam. A házban sehonnan se hallatszott mocorgása, neszezése, ezt a pillanatot használtam ki a protézis becsusszantására, és kiléptem az udvarra, „Úgy látszik, elszelelt.” A hasonló esetek kliséit keresgéltem emlékezetemben. Istenem, hány meg hány filmben láttam már csalódva ébredő pasasokat, akik mellől forró éjszaka után reggelre elpárolgott a felcsípett hölgyike. Megvetem, ha minduntalan kopíroznak egy helyzetet. A bizonyosság kedvéért átfürkésztem az udvar bokros zugát is, ott se semmi. Akkor meg nem állapítható irányból váratlan vihogás fröcskölt nyakon, a düh és restelkedés pírja festette képem vörösre, mert nyilvánvaló, hogy meglesték kétségbeesésemet, amint pánikos hirtelenséggel kutattam át a terepet. A háztető gerincét meglovagolva, egy karcsú kéménnyel térdei közén diadalmasan tekintett le rám Melitta. Az ilyen változékony szépségű lányok feszt bújócskát játszanak — nem csak a szó fizikai értelmében, érzelmileg is —, hogy újra meg újra tapasztalják, elviselhetetlen hiányérzetet képesek kelteni valakiben. A hecc láza Melitta arcát is feltüzelte kissé, annál föltűnőbb volt rajta a pattanást szárító „meszes” folt. Amikor déltájt megérkeztünk a míting színhelyére, a szónoklatok már elhangzottak, a fejesek épp távozóban voltak, nagy fekete kocsik sora jött velünk szembe a bekötőúton. De a parkerdő zsúfoltságára következtettünk abból, hogy a több futballpályányi parkolóban buszok és autók között kín volt helyet találni. Alig állítottam le a motort, egy egyenruhás szigorúan elparancsolt onnan, mondván, hogy akadályoznánk a mellettünk vesztegelő tűzoltókocsi gyors bevetését. A közeg asszisztálásával némi colozás után bepré- selődtünk a tömkelegbe. A rakparti sétányon nyomultunk előre. Úton és füvön, mindenütt tolongtak. Kezdetben nem lehetett megközelíteni a tavat, ott bámészkodók serege figyelte a hajómodellek cirká- lását. Ugyanakkor repülők ejtőernyősöket potyogtattak a vízbe. A fürdővároska múltját taglaló kis emlékoszlophoz torkollt az a széles sétaút, mely a közeli vigadó boltívén túl, lombalagútban, sok száz méteren át az autóút menti öreg 41
