Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 4. szám - Imre László: Barta János: A pálya végén
nézetek egyoldalúsága és sok más nagy horderejű kérdés vonatkozásában. A 70-es évektől kezdődően (ami biográfiailag nyugalomba vonulásával esik egybe) sajátos kettősség észlelhető egymást követő publikációi, majd gyarapodó tanulmánykötetei tematikájában. Műveinek egyik csoportja az őt már évtizedek óta foglalkoztató írókhoz, költőkhöz való visszatérés jegyében keletkezik. Egy-egy művük, vagy általában alkotásmódjuk, művészi eredményeik újból történő számbavételére kerül sor ezek esetében. Ilyen A pálya végén című kötetben a terjedelem több mint harmadát kitevő nyolc Arany-tanulmány, a három Keménydolgozat és Az ember tragédiája értelmezéséhez címet viselő, több mint fél évszázad vizsgálódásait összegező Madách-cikk. A másik csoportot olyan írások alkotják immár másfél évtizede, amelyekben (valamely évforduló, aktuális felkérés, vagy éppen spontán kíváncsiság okán) viszonylag idegen terepen mozog, s nem egyszer így jut új felismerések birtokába. Ezúttal Figyelő cikluscím alatt foglalta össze ilyen típusú munkáit. Ezek között olyan is akad, amelyet egész életét végigkísérő nagy élményeinek szentel: A Széchenyi-élmény, A sokarcú költő (Egy új Babits-monográfia kapcsán), Áhítat és mámor (A Kosztolányi-évfordulóra). Olyan is, amely korábban távolról szemlélt figurát illet (Móricz Zsigmond az évszázadok között), vagy egy korszak, a modem líra titkainak a nyomába ered (Ma, tegnap, tegnapelőtt). E kettősség, persze, nyomokban, korábban is megfigyelhető volt Barta Jánosnál: alapvető erkölcsi, művészi, nemzeti értékek vonzásához mindig hű maradt, ugyanakkor sosem akart határt szabni új és új területekre hatoló érdeklődésének, felfedező kedvének. Ebből adódik, hogy A pálya végénnek (több korábbi kötettel megegyezően) folytonosságot őrző állandósága éppoly vonzó, mint szüntelenül új irányba induló dinamikája. Ami régebben hiányzott, vagy legalábbis az idő előrehaladásával növekvő mértékben uralkodik el Barta János egymást követő tanulmánykötetein, az valami különös, csöppet keserű, valamelyest mégis humorral enyhített és derültté színezett személyesség. Vonatkozik ez elsősorban életrajzszerű visszaemlékezéseire, önkommentárjaira (Vallomás és számvetés, Utószó), de a tanulmányszövegeken átütő líraiságára is. Jelenti ez egyfelől azt, hogy kedves hőseinek (Arany, Kemény, Madách) megítéléséhez sokmindent tulajdon életéből kell merítenie (mint minden élményrekonstruáló irodalomtörténésznek), de jelenti másfelől azt is, hogy önmaga panaszait egy-egy hozzá közelálló költő egyéniségének, sorsalakulásának analógiájával fejezi ki. Abban, ahogy a maga életének kudarcairól, mulasztásairól, tévútjairól, elpazarolt életéről beszél, nem nehéz Arany hasonló önértékelésére ismernünk. (Közös a jelenség gyökere is: mindketten kitűnő „hivatalnokok” is voltak, azaz nem tudták elhárítani maguktól apró, kisszerű feladatok egész sorát.) Az Utószó vallomása („Megdöbbent, különösen egyetemi éveimben mennyi másod-, sőt harmadrendű feladatra kellett időmet szétszórni: lektorálás, opponálás, szerkesztés — le egészen a kritikai kiadások szövegváltozatainak ellenőrzéséig”) nemcsak önportré, több annál. Egyúttal magyarázata annak a különös igazságszolgáltatásnak, talán máig fel nem ismert jóvátételnek, hogy mindezen nem látványos tevékenység nemcsak veszteségként vehető számba, hanem a gazdag életmű filológiai és élményi háttere gyanánt. Az önmagával való elégedetlenség és tűnődő rezignáció mellett másik személyes vonása a dolgok józan, szinte profanizáló módon tárgyilagos megítélése. Amikor például Babits Fogarason keletkezett szerelmi ciklusának élményi hátteréről, a költőnek a szép, szőke cukrászkisasszonyhoz fűződő érzéséről elmélkedik, azokkal az irodalomtörténészekkel ért egyet, akik kételkednek ennek a szerelmi kapcsolatnak az igaziságában. Rába György könyvének (melynek kapcsán mindez szóba kerül) Dante—Babits párhuzamát pedig végleg túlfeszítetmek érzi: „az amúgyis abbamaradt ciklus egyáltalán nem mondható dantei jellegűnek, Beatrice sem igen vállalná, hogy egy napon említsék a fogarasi cukrászlány- nyal”. (Az abszurd-ironikus közbevetés valamiféle szkepszist és emberi közvetlenséget sugároz, s pontosan mutat rá a cáfolni kívánt tétel gyengeségeire.) Barta maga is elmondta önmagáról, mások is róla, hogy bár „pedáns” tudósnak szokták tartani, pályakezdése sem szabályosnak, sem egyoldalúnak nem mondható. Kezdetben a filozófia és a pszichológia jobban érdekelte, mint az irodalom. Ennek nyomai máig érzékelhetők. Egyrészt némelyik tanulmány erős gondolatiságán, illetve a bölcseletet a lélektannal és etikával kombináló okfejtésein. Aligha csak Az ember tragédiájá-та érvényes megállapítása, hogy „az ember első nagy támasza a világban saját erkölcsi öntudata.” Másrészt nagy filozófiatörténeti iskolázottsága meggyőzővé teszi, ha egy-egy költői életművön belül a tételes filozófiai hatások túlméretezett feltételezése ellen szólal fel. A karakterológiai érdeklődés nemcsak az e kötetbe foglalt Arany- és Kemény-tanulmányokban működik, hanem a Széchenyi-esszében éppúgy, mint a Móricz- cikkben. Alapos gyanúja támad az olvasónak, hogy (anélkül, hogy elhanyagolná a társadalmi, történelmi, irodalmi mozgatókat) elsősorban az emberi képlet izgatja. A pálya végén tanulmányai teljes erejében és legjobb szintjén reprezentálja a nagy, szintetikus irodalomtörténeti műveletek 87
