Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 4. szám - Keresztury Tibor: Hűség és/vagy korszerűség? (Tűnődések az Üdvözlet-antológia kapcsán)
vészeti koncepcióját tükröző kálkálká!, a részben a mintegy tizenöt éve szerveződött underground-új avantgárd mozgalom törekvéseit folytató, a személyiség magánvilágából kiinduló filozofikus-metafizikus, esszéorientált irodalomképet képviselő Lélegzet és a neo- avantgárd utáni új érzékenység jegyében született, számomra a legtermékenyebb kibontakozást jelző „kováts!” mindegyike a hagyományos művészi világlátással, kifejezésmóddal, formanyelvvel való radikális leszámolásra tesz a maga módján kísérletet. E vegyes műfajú törekvésekkel áll szemben az Üdvözlet-csoport kizárólag verseket tartalmazó kötete, amely az általa kifejezésre juttatott költészetfelfogás jellegéből kifolyólag a legélesebben veti fel újabb líránk lehetőségeinek, szerepének alapkérdéseit. Kell-e, szabad-e ma versben az utolsó magyar szerepében a hazát elsiratni, Ady Endréhez fohászkodni, a kitagadó szülőföldre levelet írni, az elképzelt puskát tovább hordani, a korcs utódokon József Attilát számonkénti, rongyos ingben Petőfiként szólni, szabadságért, szerelemért, országért perelni? Érvényes lehet-e még az archaizáló szerepjátszó vers, a szülőt, hitvest, szerelmest megszólító költemény, az ima számtalanul sokadik variációja; a nemzetféltő pátosz, a virrasztó hit, vagy a heroikus pesszimizmus napjainkban hitelessé, megrázóvá tud-e formálódni? Olyan tovább folytatható kérdéssor ez, melynek súlyára és jogosságára többségében érett, jelentős lírikusi teljesítmény a kötetben a fedezet. Tehetségüket, felelős gondolkodásukat sokszorosan igazolt költőké, akik — a verseszmény terén követett életművek lezárulását, illetve a megújulás lehetőségével egyre kevésbé biztató tartós válságát, a nemzedéktársak avantgárd tájékozódását, szuverén útkeresését, a hasonló alkatúak jóval kisebb alkotói súlyát, és a fiatalabb generáció nagy részének gyökeresen másfajta érzékenységét látva — talán utolsó jelentékeny képviselői annak az általában hagyományos nyelvi-képi-formai eszközkészletű líratípusnak, amely a közösségérdekű lelkiismeret ébrentartásában, a morális hevületű nemzeti sorsvállalásban találja meg önnön elsődleges feladatát. Irodalomtörténeti aspektusból tehát egy gazdag örökségű lírai vonulatnak már a válságjegyeit is felvonultató utóvédharcosai az Üdvözlet költői. Tóth Erzsébet világalapító szenvedélyének, ostorozó dühének deklaratív felhangjai, elkeseredésének túlzó gesztusai („s ha már Európának nem kell ez az ország / és nem kell a lakosainak sem / odaszórjuk a galamboknak mint kenyérmorzsát”), rezignatív hangulatrajzainak helyenkénti laza szövegformálása, Szervác József átörökített verstípusainak tragikus pátosza, Lezsák Sándor költeményeinek túlságosan direkt szimbolikája, alak- és szituációteremtése, Csordás Gábornak a versvilága által alá nem támasztott önerősítő daca („s ha sírok is enyém az ország”; „és ma is ünnep az írás”) egyaránt a biztosnak hitt alkotói szereptudat megrendüléséről, elbizonytalanodásáról tanúskodik. A kötet törzsanyaga ily módon egyfajta erkölcsi indíttatású, felszított intenzitású küzdésvállalásnak és a közvetlen hatású, cselekvő szándékú költészeti koncepció beismert kudarcának feszültségében szerveződik. Úgy, hogy épp e beismerés szimpatikus őszintesége kérdőjelezi meg a váteszszerep létjogosultságát, értelmét és hitelességét a költők számára is, s teszi a fentebbi kérdésekben felsorolt verstípusokat, helyenként pózba merevedő magatartásformákat az olvasó számára nehezen átélhetővé. Mikor nagyhatású mégis ez a líra? Akkor, amikor a válságos léthelyzet szorításában a személyiség megőrzi a fájdalom intimitását, s retorikusságba forduló, vagy sablonos modellt életrehívó érzelemkivetítés helyett a csalódásélmény mélyen emberi kínjának csak magányosan feldolgozható, szubjektív tétjeit éli meg. Amikor nem akar mások nevében beszélni, ítélkezni, szerepbe helyezkedni, erején felüli időszerűtlen feladatokat vállalni, kihűlt verstípusok felmelegítésével megrendíteni, hanem például (a könyv egyik legszebb darabjában) szerelmes szonettben ír altatót a forradalomnak, a „gyengéden szított egyensúlyban” életérzésére talál rá (Csordás Gábor), amikor „szememben megvénült csodák / lábamnál elzuhant, temetetlen fák”-féle villanásnyi snittek sugallatos, asszociatív erejével tud hatni (Tóth Erzsébet), vagy amikor az ismétlő technika monotóniájával a lírai hős tudatállapotán átszűrve érzékelteti egy Békebeli Éjszaka lefojtott feszültségű hangulatvilágát (Lezsák Sándor). 76
