Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 4. szám - Keresztury Tibor: Hűség és/vagy korszerűség? (Tűnődések az Üdvözlet-antológia kapcsán)
Keresztury Tibor Hűség és/vagy korszerűség? — Tűnődések az Üdvözlet-antológia kapcsán — ■Л. alán nem tűnik indokolatlan optimizmusnak, ha az új művészi csoportosulások létrejöttét és céljaiban egyre világosabban elkülöníthető működését irodalmi életünk régen várt, örvendetes, pezsdítő hatású eseményeként értékeljük — legyen szó a fokozott érdeklődés által is nyomtatott megjelenési formát sürgető „élő” folyóirat-estekről, rendszeresen összegyűlő asztaltársaságról, vagy vitákat kiváltó antológiákról. Öröm, hogy a József Attila Körből lassan kiöregedő, egykor „arctalan” nemzedék eltérő művészetfelfogású csoportokban definiálhatja nyilvánosan önmagát, mert ez a mozdulatlan egységesség képzetére épülő régebbi irodalompolitikai koncepció beidegződéseit őrző korlátozások, késleltetések ellenére is a művészi önkifejezés nagyobb szabadságának, sokféle lehetőségének létjogosultságát igazoló természetesebb működési mechanizmus további kibontakozását előlegzi. Feljogosítva minket annak reményére, hogy az újabb generációnak már nem feltétlenül ideológiai vagy szigorúan kronológiai szempontrendszer alapján besorolva és csoportosítva kell majd az irodalomtörténeti kézikönyvekben szerepelniük. így van ez még akkor is, ha egyelőre nem tűnik minden csoportosulás elképzelése elméletileg egyformán tisztázottnak, s nem látszik mindenhol a nagyigényű törekvések megfogalmazása annak megfelelő súlyú, tehetségű, létszámú alkotói bázis fedezetével megalapozottnak. A szerveződés folyamata persze még korántsem lezárt — jelzik ezt az átfedések, egyes szerzők több helyen való szereplései is —, de a főbb erővonalak a JAK-on belül kialakult négy csoport, (Dolog és kellem, 84-es kijárat, Új Hölgyfutár, Polisz), s a szaporodó antológiák által már kitapinthatok. Az eddig megjelent négy „irányzatos” antológia legfontosabb közös jellemzője az a megkésettség, ami szerepüket egyes esetekben gyakorlatilag a közösségi összetartozás, a csoport-lét vállalásának tudatosítására korlátozza. A „kováts!” című Jelenlét-revü anyagának nagy része, az Üdvözlet verseinek pedig a túlnyomó többsége ugyanis a késleltetett kiadás következtében önálló kötetekben már korábban megjelent, de a legtöbbet várakoztatott Fölöspéldány-könyv, a káíkálká! és a Lélegzet-antológia sem kizárólag először itt olvasható írásokat tartalmaz. A kényszerű másodközlésekből származó értékcsökkenés nyilvánvaló, de a kiadványok jelentősége így sem lebecsülendő, hisz eltérő — s az egyes antológiákon belül is változó — színvonaluk ellenére is markáns szellemi arculatú, határozott művészeteszményű közösségek felmutatására képesek. Olyan összefoglaló kötetek ezek, melyekben a hasonló jellegű törekvések műhelyformáló ereje nem fedi el az alkotók korábbi munkáiból többnyire már ismert egyéni karakterjegyeket, miközben a csoportos fellépés a szemléletmód, a stíluseszközök, a nyelvkezelés rokon vonásait tipikussá erősíti. Az antológiák különféle típussajátosságai némi leegyszerűsítéssel a nyolcvanas évek modem magyar irodalmának minden fontos kérdését szintetizáló problémakör, a hagyományvállaló folytonosságigény és a gyökeresen új kiindulópontokat tételező korszerűségeszmény törésvonala mentén határozhatók meg. A határt ezek a könyvek élesnek mutatják, a lebontására irányuló tudatos megoldási kísérletek egyik oldaláról sem sejlenek föl. A hetvenes évek végének, s az évtizedforduló időszakának életérzését, újhullámos, antimű75