Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 4. szám - Czére Béla: Vakáció (Elbeszélés)

fogak, engedelmeskedik a parancsnak, gyönyöre kitépi testéből, újra meleg vízbe bukik, Magdi testébe^ közös nedvük árama sodorja tovább.

Durva dörömbölésre ébred másnap, „szabad”, motyogja, mikor eljut a tudatáig, hogy az ő ajtaján dörömbölnek, valaki lenyomja a kilincset, de be van zárva az ajtó, feltápászko- dik, az ajtóig megtett lépésének parkettasávján pokoli folyosó mélyül, az ébrenlét rettenete visszafelé forgatja az óra mutatóját, az ajtó felé indul és mégis körbemegy, valami körül pörög, Magdi szép teste felfénylik előtte, meztelenül ül a zongoraszéken, az ávéhás százados zongorájának billentyűin fúrnak végig ujjai, a szálfaegyenes öregúr megbiccenő fejét is látja, Magdi nem bírta elviselni, hogy elvigye a kitelepítés körülményei között a második infarktus, inkább odaült a tőlük vásárolt zongora mellé a százados lakásán meztelenül, hagyta, hogy kimossák gyomrából a húsz szem altatót a kórházban, hagyta, hogy életre keltsék, hogy apjáért újra zongorázzon, elhagyott kúriákból rekvirált selymekbe és csipkékbe öltözzön, amelyeket a százados rejteget az intarziás diófaszekrényében, hagyja, hogy letépjék róla a selymeket és csipkéket, marcangolják és simogassák, osztályidegen ringyónak becézzék; elfordítja a kulcsot, keszeg, izzadó rendőrőrmester áll előtte, nem köszön, csak rámordul.

— Az iratait kérem!

Látja az őrmester mögött Marát, az emeletre vezető falépcső felső fokán áll, bocsánatkérő arccal széttárja a kezét, nem érti a sovány és mégis izzadó őrmester arcán a rosszindulatot, visszalép az ágy melletti székhez, kiveszi zakójának belső zsebéből a személyiét.

— Maga a Növényvédő Szolgálatnál permetezőmester?

— Nem. Idén érettségiztem. Ott csak dolgoztam két hónapig.

— És most miért nem dolgozik?

— Mások érettségi után egész nyáron vakációznak. Én két hónapot dolgoztam azért, hogy nyaralhassak.

Az őrmester egész közel hajol az igazolvánnyal, tenyerével lágyan simogatja a gumibotot.

— Mondja csak, milyen név ez a Dóczy?

— Magyar név.

— Ne szellemeskedjen, igen? Mert beviszem az őrszobára, ott aztán majd szellemesked- het. Én azt kérdeztem, hogy nem valamiféle osztályidegen név-e?

— Nem hinném. Már a nagyapám is tanárember volt. Iskolaigazgató. Ha pedig az őseim érdeklik, volt közöttük mindenféle ember. Kincstáros, várkapitány, végvári vitéz és föld- birtokos.

— Ide figyeljen. Maga nem dolgozik. Most kivételesen még eltekintek ettől. De azt javaslom, hogy sürgősen tűnjön el innen.

— Nem tartózkodhatom érettségi után egy nyaralóhelyen?

— Maga nem. Az első vonattal menjen vissza Pestre. Még egyszer nem figyelmeztetem.

Csapódik az ajtó, repül a pattogzó olajfesték a sarkáról. A hústorony tanácselnök.

A százados legjobb barátja. Nincs nagy kedve reggelizni. Meghúzza az éjjeliszekrényén álló rumos üveget, rágyújt egy Kékesre, a rumos üveg fölött a füstkarikák reménytelenül keringenek. Vitorláshajó himbálózik a címkén, kecses, háromárbocos fregatt, már látja, ahogy szeli karjával a hullámokat, beúszik a hajóhoz, a kapitányhoz, kövér ember, fókabajusszal, figyelmesen fogadja, levesz egy vízcseppet a nyakáról, mintha abból jósolna: „Tudja, mikor lesz maga matróz, édes egy fiam? Majd akkor, amikor ibolyaillatot szellem a babám.”

Lemegy a falépcsőn, Mara sehol, mindkettőjüknek jobb így, nincs mit egymásnak mondaniuk, lesétál a strandra, erősén süt a nap, felszáll a nádasok felől valami hűvös, fehéresszürke derengés mégis, ami nem is látható szinte, mert beleolvad a víz zöldjébe, ég kékjébe, a nyárba belopakodó, még tetten érhetetlen ősz, nyirok illata, fák hűvösebb árnyéka; az imolák lila bogáncsszerű virágaira már nem szállnak darazsak, eltűntek a darazsak valahová, letép egy sárguló fűszálat, kesernyés ízét végigfuttatja fogain, a strandon csak egy házaspár napozik, a gyerekük várat épít a parton sárból, kavicsos homokból.

46