Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 4. szám - Czére Béla: Vakáció (Elbeszélés)
Bánatosan búg a hajó kürtje, üres fedélzetével a móló felé tart, fehér teste úgy sodródik a vízen, mint egy emlékektől is elhagyott, nagymosás párájába tartó asszony. Az üres kabinsor iszapos, redves szagot áraszt, magára rántja a fecskéjét, a deszkák résein látja Magdit: kontyba tűzött haján fény lobban, bólint a szélben a szomorúfűz ága. Elkötik az üdülő egyik csónakját, megkerülik a nádast, beeveznek a horgászfolyosóra. Arcukat nádvirágok kévéi érintik, buzogányok bársonyát simítja tenyerük. Magdi arcán a vörös, karcolt sebet csak most veszi észre, odakap ujjával, a lány lehajtja fejét. — Bejött reggel hozzánk. Pár órával azután, hogy elmentél. — Honnan tud rólunk? — Nem tudom. Talán a tanácselnöktől. — Nem mehet ez igy tovább, Magdi! Hozzám is bejött reggel egy rendőr. Megfenyegetett. Egyetlen megoldás van. Megyünk Pestre. Együtt. — Gondolod, ott nem érne utol? — Elveszlek feleségül. Dolgozni fogunk. Nem tud belénk kötni. — És az apám? Vele mi lesz? — Sokan tudnak a viszonyotokról. Nem meri megtenni, hogy szüléidét utólag telepíttesse ki. — Adj egy kis gondolkodási időt! Csak pár napot! — Nincs időnk, Magdi. Most kell döntened. Iszonyatos áldozat volt ez így is részedről. Csobban a víz a horgászfolyosó bejáratánál. Magához öleli a lányt, de ettől sem nyugszik meg. Mintha egy másik csónakot takarnának a hajladozó gyékények, nádak. — Magdi — szólal meg halkan —, most azonnal felöltözünk. Elmegyünk a pénzemért és felszállunk az első vonatra. Szüleidnek majd Írsz Pestről. Magdi semmit sem szól, csak bólint, sápadt az arca. Hátrafelé evez a csónakkal. A nádas szélén senki sincs, csak egy kövér ponty véres testét himbálja a víz. Valaki evezőlapáttal szétverte a fejét. A strand üres. Egy kabinba akar menni Magdival, de a lány megrázza a fejét. — Erre a kis időre már ne dühítsük az ittenieket. Jöhet még valaki fürdeni. Magdi a női kabinok felé megy. Ő is eltűnik egy kabinban, lerántja a fürdőnadrágját, szaporán öltözik. Vár Magdi kabinja előtt, rágyújt egy Kékesre. A percek mintha ólomszáron ereszkednének alá a lábában, ereiben. Egész közel megy a kabinajtóhoz, semmi nesz, feltépi a faajtót. Magdi szeme üvegesen néz rá, az ülésre dobott teste élettelenül támaszkodik a deszkafalhoz. Ajkába harap, hogy ne üvöltsön, látja Magdi nyakán a halál orvét, a fojtogatás nyomát. Hiába tapasztja oda a fülét, csak a nyirkos csend szivárog a lány mellkasából, remegő kézzel tapintja pulzusát, nem érez lüktetést. Könnyei Magdi arcára folynak, mintha a tarkójában verő szíve látná, fényképezné le a haláltusában eltorzult szép arcot, a sikolyra nyílt szájat, amelynek kínja olyan halk volt, hogy nem tudott elvergődni az ő kabinjáig. Nézi a gyönyörű test sápadt derengését a kabinban, megcsókolja Magdi kézfejét, agya újra fényképez, levetett ruhákat, a betonpadlón a Kékes cigaretta csikkjét. Hátrál a kabinból mindent megért. Nem fut, de gyorsítja lépteit, a strandon senki, az első vonattal Pestre, aztán tovább, nem szabad a lakására hazamennie, el kell jutnia valahogy ahhoz a Kőszeg melletti faluhoz, határsáv, vonattal nem lehet, a Sopronból jövő országúton van egy erdő, Kőszeg előtt van egy erdő, az erdő vége már Ausztria, talán ott nincs aknazár. Megkerüli az állomásfőnök házát, a töltés mellett megy a kertek alatt vezető sétányon, átmászik Tapicskóék kertkapuján, ingére csöpög a verejtéke, a ház felé lopakodik, lábujjhegyen oson fel a lépcsőn, imádkozik, hogy Mara se legyen otthon, fönt csak az irattárcáját veszi magához, számolja az ötszáz forintot, érzi a lánc parányi karikáit az újjá, kihúzza a tárcából, megismeri, Magdi nyaklánca. Az arany kereszt az arca előtt himbálózik, begyűri a láncot a zsebébe, lerohan a lépcsőn, a haliból látja az utcai kapu előtt álló rendőrt, visszarohan a szobájába, felugrik a kertre néző ablakba, elkapja a diófa közeli ágát. Olyan sebesen ereszkedik lefelé, hogy csorog arcán a vére, „megállni!” — üvölt az őrmester, de ő már görnyedten fut a szőlő tőkéi között. Hallja a lépteket maga mögött a kavicson, 47
