Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 4. szám - Jókai Anna: A gondolat formát teremt
Jókai Anna A gondolat formát teremt* JL^arátaim, ezen a tanácskozáson Európa irodalomkritikusaié a főszólam: én viszont író vagyok és csak alkalmanként kényszerülök teoretikusi szerepbe. Most sem akarok olyasmibe avatkozni, ami nem tisztem, s aminek teljes átlátására sem időm, sem energiám nincsen. A kortárs európai regény fejlődési lehetőségei és az ezzel kapcsolatos sokféleség elméleti visszatükröződése a kortárs kritikában — bár a vállalkozás imponáló, de a véleménymondót egy bizonyos fokig el is bátortalaníthatja. Mi mindent kell, kellene ismernünk egymás irodalmából, hogy semmi, ami lényeges, ne maradjon ki, amikor pedig töredezett, esetleges erről a tudásunk, legalábbis az enyém az. Esetleges, mikor, milyen művet fordítanak le és hol, — szerencse és egyéb szempontok — sokszor az irodalomtól idegen szempontok — befolyásolják, mi kerül a külvilágból egy-egy nemzet szellemi vérkeringésébe. így aztán vannak olvasmányélményeim, de nincs róluk rendszerezett tudomásom. Még azt sem tudhatom pontosan, milyen lenne egy korrekt hiánylista. Magyar pályatársaimat pedig nincs kedvem skatulyába csukni, mégoly elegáns, divatosan felmáslizott skatulyába sem. S ha történetesen mégis megkísérelném — ösztökélve magamban az egykori irodalomtanárt — jó ízlésem visszatartana: nem szabhatok még burkolt értékrendet sem pályatársaim közt, nem érvényesíthetem a személyesség hitelét, helyzetemnél fogva, elfogultság nélkül. . . Személyesség híján pedig a megnyilatkozás fabatkát sem ér. „Csak az ének tudnak párbeszédet folytatni” — írta Balassa Péter, nagyhatású fiatal irodalomesztétánk, s igaza van. A személyesség azonban soha nem fajulhat személyeskedéssé — s kötelezi az igényes megszólalót, hogy csak abban nyilvánítson véleményt, ami fölött uralkodik is, részben széles körű és mély ismeretei, részben pedig legalább valamelyes objektivitás által. Aki egy a sorból, ne dirigáljon a többinek, hogyan álljanak, merre álljanak. Elég, ha a saját tartására futja. Ezért aztán, amikor a megtisztelő meghívást megkaptam, némi ellenérzést kellett magamban legyőznöm. Nem szeretek a „felületen” beszélni, sem dadogni, sem okoskodni. No meg az író amúgy is állandóan szavak útvesztőiben él: kifent vagy tompán nyiszáló szavakkal próbálják egyéniségét szabályosabbra farigcsálni, és foszló szavakkal fizetik ki. Ő maga is szavakból válogatja a legkevésbé devalválódottakat, a legkevésbé mérgezetteket, hogy ezekből aztán az úgy-ahogy érvényes szöveg összeálljon. Talán ez a másik oka, amiért valamiféle tartózkodás, kelletlenség él bennem mindenfajta „tanácskozás” hallatán. Szó, szó, szó ... Vágyunk a csönd súlyára — de ha ezt kimondjuk, beszéltünk máris. Attól tartok, összejövünk ugyan, de változtathatatlanul megtörtént tények regisztrálására van csak módunk — s amiről vitatkozunk, az irányzat, a stílus, netán az író úgyis éli a maga önálló életét, talán meg is változott azóta, s mi csak a kihűlt nyomokat rajzoljuk körül a porban, gyermekes buzgósággal. Nem is lenne pusztán ennek sok értelme, csak pazarolnánk az időt, mint annyi más szájtépő „eszmecsere” a világban szerte. Bele is fulladnánk az együtt gyártott klisékbe, barátaim, ha nem lopnánk a szigorú anyagba — a formai megoldások szakszerű taglalása mellett, s talán annak ürügyén — valami száraz*A Budmericében 1987. szept. 7—13. között megrendezett „Regény ’87” c. európai szimpóziumon elhangzott szöveg. 22
