Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 4. szám - Jókai Anna: A gondolat formát teremt

ság-oldó, éltető nedvet: ha nem ismernénk fel, hogy mindezeken túl, mindenek fölött mégiscsak az egyre katasztrofálisabbá váló emberi lét kérdései a legfontosabbak — a megélt és a megírt életműben egyaránt. Nagyok vagyunk a tünetek briliáns felmutatásában. Az okfeltárás már kevésbé hálás, kevésbé tetszetős. Sokkal több szellemi munkát igényel és sohasem valósítható meg teljességgel. Mert nem állunk sem a mindent-tudás, sem a megszenvedett szentség fokán: keres az író, keres az olvasója, keres a mű kritikusa. Feleletet keres a magyarázkodások helyett, szilárd fogódzót a csúsztatható, labilis fogantyúk helyett. S ha ilyesmiről is ejthetünk szót — márpedig ez csak rajtunk múlik — mégsem „múlatjuk” itt a drága földi időt hiába. Ez már „saját terület” számomra is — merek beszélni. El merem mondani: nem elég szimplán jó könyveket írni, hanem fontosakat kéne . .. Mondhatnám úgyis: sűrítményeket. Mintha Valaki sürgetné a világot: veszélyes fázisban vagyunk, most már többé ne fecsegjünk! Legalább mi ne! S ezenközben világszerte csatázik a hagyományosnak bélyegzett az újszerűnek tűnővel. A realista kicsúfolja a neoavantgárdot, a posztmodern lenézi a régmúltban kikristályosult formákat. Mindkét oldal kitermeli a maga lelkes teoretikus-gárdáját, egyedül üdvözítő útként ajánlgatva ki-ki a maga ízlésvilágát. Közben az író — mármint az igazi, nem a jobbra-balra pillogató divathajhász, sem az egyszerűséget a primitívséggel összekeverő sikerhajhász — tehát nem a „skribler”, hanem az író csinálja a maga dolgát, s gyakran érzi úgy, hogy nem róla szól a nóta és korántsem érte .. . Higgyünk Goethének: „Halvány minden teória, de zöld az élet aranyfája.” Ez nem a kritika szerepének lebecsülése. Becsülöm azt az irodalomtudományt, becsülöm és hálás vagyok annak a kritikusnak, igenis hálás, aki belülről közelít az alkotáshoz. Aki — ha igazán jelentős munkával van dolga — maga is képes az író szemléleti fokának magasságán létezni, ha pedig silányabb művel találkozik, nem a silány mű eszmei és formai fegyvereivel hadakozik maga is — nem lealacsonyodik tárgyához a bírálatban, hanem megemeli — nem félek a szótól: szeretettel felemeli azt a maga esztétikai-erkölcsi szintjére, s ott vizsgálja. Az ilyen kritikus maga is alkotó, s jól tudja, hogy a kritikának is van kritikája . . . S olykor a saját bőrén tapasztalhatja, milyen az, ha bírálat ürügyén személyiségbántás követődik el!

Egyébként is hiszem, hogy az értékek nem zárhatják ki egymást, ahogy Pilinszky János fogalmazta, s ahogy Niels Bohr, a modem atomelmélet kiválósága is vallotta: „Contraria non contradictoria sed complementa sunt.” A hangsúly egymás kiegészítésén van! Ugyanakkor elszaporodtak a kétségtelen felkészültséggel zajló viták. Nem a szenvedély, a meggyőződés szenvedélye hibádzik, hanem az olykor minden-áron súrlódás-, ellentétkeresés, ott is, ahol nem kéne, ott is, ahol tulajdonképpen ugyanazon aura alatt lehetne szövetkezni. A szellem, a gondolkodásszabadság igényének jegyében. Máskülönben — gyanítom — édesmindegy, milyen göncben, milyen káprázatos figurákkal forgolódunk a sárban, — ha így is, amúgy is sárban folyik a tánc ... A magasság viszont — a szellemi szféra — kitermeli törvényszerűen a maga eszközét, a szárnyat. De az angyalok szárnya sem egyforma: sem színük, sem számuk, sem a méret, sem az alakzat. Mégsem civakodnak össze — mert a szolgálati céljuk azonos és a működési közeg. Az irodalomnak se volna szabad semmiféle abszolutizáló törekvésnek beugornia. Kegyelmes pillanataiban nem is teszi, s ezért kellene minden, valóban önmagában világot teremtő regényre külön, csak rá jellemző meghatározást teremteni. Prózaírótársam, Esterházy Péter irta valamelyik jegyzetében, — s őszintén sajnálom, hogy nem én írtam le először — hogy a rossz műnek teljesen mindegy, „realista” vagy „modernista”, ez csak a közepesnek számít — a remekmű megintcsak fütyül az ilyesmire. Azt úgysem lehet befogni — teszem hozzá én. Ha el is viseljük a középszert — belátásból, emberségből, vagy kényelemszeretetből éppen — ne ehhez igazodjunk, a mérce legyen magasabban! „Oszd meg és uralkodj!” — hangzik gyakorta, s a szellemi ember még mindig hajlamos, hogy az ócska trükknek beugorjon. Tehetsége természetét kizárólagosnak képzeli, elveszti toleranciáját és empátiáját a másképpen jó iránt, ezáltal forgácsolódnak éppen a legértékesebb erők széjjel. Nem, ehhez — sok más társammal együtt — asszisztálni nem fogok. Nem akarom és nem is tudom patikamérlegen mérni, ha szívszorító, egészséges irigységgel egy remek regényt olvasok, hogy ez melyik „irányza23