Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 4. szám - Bíró Zoltán: „Haza a magasban”
A sorssal, a történelmi helyzetekkel való felnőtt szembenézés, az'illúzióktól mentes látás jogának életadó, erőt adó jelentősége teszi ki a Bartók-vers fő gondolati vázát is. Mintha csak felelős pedagógiai ösztönnel, vagy még inkább: féltő szülői aggodalommal ügyelne mindig arra, hogy a kíméletlen történelmi tabló látványa, a véres folytonosság logikája ne bénítsa, ne az önpusztítás felé sodorja ezt a népet. Az egész életműre jellemző hatalmas erőfeszítése, hogy reményt keltsen, de ne hazug reményt! De onnan csiholja elő éppen, ahol az üszkök a legfeketébbek. A Kormos képek nyomasztó látomásából ezért emelkedik ki majd végül éppen Petőfi emléke, hogy megértesse velünk: minden kínnak, szenvedésnek, halálnak, mártíriumnak visszamenőleg az ad értelmet, hogy ma élünk, és népként élünk azon a földön, ahol az ősök haltak. Az az érzésem, Illyés erőfeszítésének természete abban áll, hogy összebékítse, sőt egybefonja a tárgyilagos történelmi látásmódot egy népi-nemzeti kiterjedésű önszuggesz- cióval: lássuk a sorsot tárgyszerűen olyannak, amilyen, s lélekben emelkedjünk fölé, hogy élni tudjunk! Innen érthető a Bernáth Aurél egy képe alá című vers váratlan, szinte meghökkentő indító sora: „Az öngyilkosságot halasszuk ma is el”. Azután, mintha szugge- rálna: „Ajándékozzuk meg magunkat mi magunk / az élet szépségeivel. / Magunk vagyunk.” Majd később: „Ajándékozzuk meg magunkat mi magunk / a hősök erényeivel, / mindazzal, ami kell / kitartanunk / még egy napon és évezreden át.” Mi ez a már-már agitatív, rábeszélő hang? Mi ez a sértett emelkedettség? Illyés életművén végigvonul az egyszerű életszeretet, s annak megannyi szépséges-derűs szólama, versben, prózában egyaránt. A Szekszárd felé, a Ditirambus a nőkhöz; azután a teremtő munkáskezek, a megszegett kenyér, a gyümölcshozó fa vagy a balatoni fények motívumai, a falusi méhes ember és természet egybefonódott nagy békéjét és örökkévalóságát sugalmazó élménye, mind ezt igazolják. Mért tör hát fel újra meg újra ez a tragikus-heroikus hőforrás a közösségi életigenlés legnagyobb verseiben, s honnan tör elő? Mint már szó volt róla: a magyar történelemből.Hadd emlékeztessek ismét a Bernáth Aurél-versre egy rövid idézettel: „Mindenki csodát él, ki él még / azok után, mi volt kiszabva ránk.” És a gondolatnak ez a sajátságos pentatóniája osztja el a hangsúlyt a mondat felcsapó első fele, a csodát élünk visszafogottan is örömteli felismerése és a mondat ereszkedő második fele, a szorongató történelmi tudás, a már annyiszor elrendelt pusztulás félelemmel teli érzése között. Illyésnek nemcsak a múlttal, a jelennel is szembesülnie kell mindig az efféle versmondatokban. Egy néphez kell szólnia, hazugság nélkül, de mindig a reményt szuggerálva belé; olyan néphez, amely mintha elveszítette volna az életbe, a jövő értékébe vetett hitét. Illyés a feladatot látja itt. Az az imént emlegetett hőforrás csak egyik ágon fakad tehát a történelemből, a másik ágon ebből a súlyosan mai, jelenvaló feladatból ered. A feladat- vállalásból, s annak nagyságából adódnak az erőfeszítés arányai, az „agitatív” hang, az egész életet átivelő heroizmus, legalább a szellemi haza maradéktalan fenntartásáért, mert már annyiszor a teljes haza átmentésének is ez volt az egyetlen záloga: a „haza a magasban”. Illyés olyan írónemzedékek sorának a nyomán jár, amelyek nem tudtak, s nem akartak menekülni a nemzeti sorskérdések elől, sem a feladatok elől, melyek szellemi ember számára azokból következtek. Az ő életének pedig alig volt olyan szakasza, amikor nemzeti sorskérdésről szólni, vagy akár csak a nemzet érdekei felől közelíteni, ne lett volna egyenlő az önsorsrontással. Akkor is így volt ez, amikor az Írónak politizálni kötelező volt, persze a hatalmi diktátumok szerint; és akkor is, amikor már írói jog volt nem politizálni, sőt dicséretes meghirdetni a sterilitás programját. Illyésnek másfajta programja volt, másfajta életstratégiája. A jogvédelem állt ennek a programnak, ennek a stratégiának a középpontjában: az élet jogának, a megismerés, a tudás jogának a védelme; a nemzet, a nemzeti kisebbség, az egyéniség, az európai humánum jogvédelme. Az az ember, aki már élő nemzeti klasszikusként érinthetetlen volt, aki mögött az Ady utáni teljes magyar történelmet átfogó életmű állt, aki úgyszólván e század minden progresszív szellemi kezdeményezésében jelen volt, s hozzáadta nemcsak a maga voksát, de a maga napi munkáját is, aki hajdan Magyar Csillagot és Választ szerkesztett, az az ember erre a programra nem kaphatott lapot, szíve szerint valót. Nehéz ma arra gondolni, 2
