Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 4. szám - Bíró Zoltán: „Haza a magasban”
Bíró Zoltán „Haza a magasban”* ™ ovember 2-a van, halottak napja. Illyés Gyulának azonban születésnapja ez, mintha már a születés előtt elhatároztatott volna valahol, hogy Neki sorsa és dolga lesz tagadni a halált, nemcsak a maga, de népe nevében is. Sorsa és dolga lesz egy Európa szívére cseppent, távoli keleti szelektől idefútt népet, hol biztatva, hol józanítva óvni az elpáráso- dástól, az elgőzölgéstől, nem akármilyen tüzek között. Mielőtt beléptünk volna ebbe a terembe, találkozhattunk a vele együtt látni és együtt gondolkodni képes barát, Borsos Miklós Illyés-művekhez készített illusztrációival. Rajzokkal, melyekből fájdalom és derű, gyengédség és erő, emberi gond és önbizalom szól, klasszikus európai arányokkal és harmóniával, egyszerűen és meghitt emelkedettséggel. Én az Európával még jó időben beoltott magyar műveltség, erkölcs és ízlés mértéktartó vonalait vélem látni itt, az Illyés Gyula-i teljességigény és a Borsos Miklós-i klasszikus arányérzék baráti ölelkezésében. Az Európába oltott magyarság iszonyú táncvariációival is találkozhattunk az imént. Bognár István rajzain egyetlen Illyés-vers, a Táncolok tragikus magyar sorsérzékelése jelenik meg. A közép-európai tűzhely izzó lapján mezítláb táncoló magyarok változatait mutatja fel, akikben közös a kín, de közös a dac, az élni, a megmaradni akarás is. Nemcsak a múlt képsora komor itt, nemcsak a vonalakból kihallható jajszó, nemcsak a fogcsikorgató dac, mely a poklok tüzén akar úrrá lenni, hanem a távlat is. Hadd idézzem fel a vers egyik szakaszát: „S ha volt égető mindig itt a föld, lett égetőbb még mindig, mint előbb, lett az a hopp-ropp egyre szaporább, noha nem hallasz semmi muzsikát.” Erre a keserves, muzsikátlan táncra nem lehet olcsó vigaszokkal reménysugarakat varázsolni. Illyés — a vers utolsó szakaszában — nem is kínál más vigaszt, csak a közösségi sorsvállalás minden kín fölé emelő kötelezettségét, s az ősi mintát, hogy e keserves táncban mindig voltak „akik felrúgták maguk a csillagokig!”. A vers alatt ez áll: Zürich 1946. A hely és az időpont megjelölése mintegy aláhúzza, hangsúlyosabbá teszi Illyésnek azt a felismerését, hogy ez a tánc folytatódik tovább, hogy ez nem ért véget egyetlen történelmi sorsfordulóval sem, de ezt kell vállalni, mert nincs hová fúrni, „nincs menekvés”. Ne feledjük: akkor, 1946-ban hatalmas volt még itt a tettvágy, a bizalom az élet iránt, a hit egy új, nagy történelmi lehetőségben, a magyarság számára is. Akkor nem tudhatta még senki, hogy mit hoz majd 1948—49—50. Csak a magyar történelem, s az újjá rendeződő európai helyzetkép logikája sugalmazhatott valami óvatosságra intő érzést, sejtelmet. Ez a sugalmazó történelmi logika szólal meg később — többek között — a Kodály-versben, a „majtényi, mohácsi, muhi mező” látomásában, annak tudatával, hogy onnan szól minden hang nekünk, leveretéseink széles mezőiről. A véres földre borított zászlók emlékéből jön nekünk a tudás, a tapasztalás, és éppen innen kell merítenünk az erőt. * Az 1987. november 2-án, az Országos Széchényi Könyvtárban, a Bethlen Gábor Alapítvány díjainak átadásakor elhangzott beszéd szerkesztett szövege. 1
