Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Derű a toronyban (Berki Violával beszélget Borzák Tibor)
— Beszéljünk inkább másról, mielőtt komorra festenénk a képet. Korniss azt tanácsolta, fesse, ami belülről jön. Szótfogadott. Kialakult játékos, groteszk világa, földolgozta gyerekkori élményeit. Ekkor talált magára Berki Viola? — Már túl voltam a szentendrei korszakon, amikor a Zrínyi, a Kun László, a Varázslók kertje című műveim születtek. Ekkor találtam igazán magamra. A Nyár c. képemet különösen szeretem. Hátat fordítottam a hajdani Kis templomnak. Ami ez után következett, az volt igazából az én világom. Ehhez társultak a szovjet útjaimon szerzett élmények. Szuzdal, Vlagyimir — egészen különös települések. Szinte a tehénlegelőkből nőttek ki a csodás épületek, templomok. Sokszor megihlettek ezek a városok. Hasonlóságot éreztem az alföldi mezők és az orosz síkságok között, a levegő ugyanolyan volt. — Az orosz templomokat egy idő után nem festette, nyilván homályosultak az emlékképek. Ezek a festmények is sugároztak történelmi, népművészeti hangulatot. Mikor kezdődött a barátsága a múlttal? — Még Halason. Csodáltam Thorma Jánost, aki sok történelmi témájú képet festett. Apám is csak ilyen képekben tudott gondolkodni, Pándi Lajos úgyszintén. Közelségük, művészetük meghatározó volt számomra. Mára egy kicsit megváltozott a helyzet, kevesebb a türelmem aprólékos dolgokkal bíbelődni, vagy a korhűségre ügyelni. Legszívesebben mindent magam találnék ki, növényeket, állatokat, figurákat, ruhákat... Nem ragaszkodom semmihez sem, nincs értelme a megkötöttségnek, ami a fantáziát sem engedi röpülni. Hogy ez jó vagy rossz? Nem tudom. Az biztos, rézkarcaimon változatosabb témák szerepelnek, mint festményeimen. A nagy képeken meghatározott a téma, évekig tart, mire megvalósul egy-egy elgondolás. Zavarban vagyok, ha arra gondolok, hogy nem szabad a történelmi szemlélettel szakítani. Azért, mert ösztönösen egészen más témák jutnak az eszembe. Most lépnem kell, talán már léptem is? Ez csak később lesz érzékelhető. — Tehát most tanúi vagyunk annak, hogy átél egyfajta változást? — Iiiigen ... A stílus- vagy témaváltást egyébként nem lehet szabályozni, talán nincs is értelme. Az szintén kérdés, jó-e az, hogy az ember nyesegeti saját magát. Ha a fát nem nyesik, elburjánzik. Ha a folyót nem terelik a medrébe, kiönt. Hogy a művészetben jó-e az ilyesmi? — Erre nyilván a művésznek kell rádöbbennie! — Kellene ... Velem sokszor elszaladnak a lovak. A gyeplőt közibük dobom, és gyerünk! A kérdés ismét csak az: jó ez így? Felelni nem tudok rá. — Több mint száz kiállítást rendeztek már műveiből: itthon és külföldön. Fontosak ezek a bemutatók? — Lényegében az első tárlatom volt a legfontosabb. Akkor hozakodtam elő azokkal a munkáimmal, melyek a Kis templom után következtek s elszakadást mutattak a szentendrei szemlélettől. Bolgár Kálmán, a Stúdió akkori vezetője zsűrizett. Megtetszett neki az anyagom. A katalógus szövegét is ő írta meg. Különben nem nagyon érdekelnek a kiállítások, eltekintve az imént említett elsőtől. Ha rajtam múlna, soha nem rendeznék tárlatot saját alkotásaimból. Kényszernek érzem. Inkább az a fontos, hogy nyugodtan dolgozzon az ember. És mindig beugratnak, meggyőznek. A jövőben csak olyan kiállítással jelentkezem, ahol új műveimet szerepeltetem. Ehhez kell pár év. — Beszélgetésünk során már említette, hogy mi mindennel kell a festőművésznek foglalkoznia: számolni, festék után szaladgálni . . . —... és ott vannak a hivatalos ügyek. Valahogy úgy össze tudnak gyűlni... Kollégáim szintén erre panaszkodnak. Ha valahová délelőtt kell elmennem, már agyonütöm a napot. Alig jut idő a festésre ... 85
