Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Derű a toronyban (Berki Violával beszélget Borzák Tibor)
— Csak éjszaka? — Nem, akkor alszom. Inkább délelőtt tudok festeni. — Szentendrére jár még? — Nagyon ritkán. Kaponya Judit barátnőmet, Kondor egykori élettársát szoktam meglátogatni, meg a kerámikusokat. Szeretek hozzájuk menni, de hát nincs időm. Olykorolykor még hat rám a Duna-parti város. Bármilyen nevetségesnek is hangzik, szívesen festenék szentendrei képeket. De ezt előttem már sokan, sokkal jobban megtették. — Azt olvastam egy helyütt: „Berki Viola a kortárs magyar képzőművészet érdekes egyénisége.” — Nem sejtem, mire gondolt az illető. Tőle kellene megkérdezni, miért tart érdekesnek. Nem? — Egyébként hogyan fogadja a kritikákat? — Eléggé elkényeztettek a kritikusok. Az utóbbi években viszont keveset írtak rólam s alkotásaimról. Igaz, a kritikusok is elfogytak . . . Mindig izgalommal vártam a bírálatokat. Bár, sokszor szerettem volna inkább a szőnyeg alá bújni, de csak elolvastam a cikkeket. Az értő kritika izgalmas. Szerencsére, erre is volt péda pályafutásom során. A hibáimat sem hallgatták el. — Tett ellenük valamit? Mármint a hibái ellen. — Egyfolytában azon igyekszem — több-kevesebb sikerrel —, hogy kiköszörüljem a csorbát. — Hogyan érzi magát itt, a Bécsi utcai tágas, világos műteremben, madarak között? — Remekül! Csodálatos a levegő, inspiráló a tér. Amikor ide költöztem, először az emlékeim rohantak meg: milyen sokszor jártam itt, Kondoréknál. Magam előtt láttam a berendezési tárgyaikat. Annak ellenére, hogy tragikus események történtek ezen a helyen — innen esett ki Sarkadi, itt halt meg Kondor —, derűs hangulatot áraszt a műterem, a „torony”. — Ezt viszont önnek kell megteremtenie! — Minden lakásnak hangulata van. Ha valaki nem érzi jól magát benne, hiába akarja derűssé tenni, nem tudja. Én tudom. 86
