Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Derű a toronyban (Berki Violával beszélget Borzák Tibor)
a tanyáról bekerültem Halasra. Budapest Kiskunhalashoz képest a nagybetűs VÁROS volt szótáramban. Borzalmas helynek tűnt. Mindig az volt az érzésem, hogy az emberek úgy laknak itt, mint az állatkertben a majmok: sötét, piszkos ketrecekben. A Ráday utcát, ahol naponta jártam, szörnyű füstös, kormos környezetnek ismertem meg. Oda még a napfény sem igen szűrődött be. Megszoktam. Mindenhová gyalog mentem. Kedvenc sétahelyem Budán, a Várban volt. Főképp a történelmi hangulatot árasztó falak vonzottak oda. Ma is szívesen bandukolok az ódon városrészben. Megszerettem a fővárost, olyannyira, hogy később, ha hazamentem, túl ritkának tűnt számomra a levegő. — Csak azt ne mondja, hogy vágyakozott vissza Pestre! — Ha otthon tartózkodtam a szüleimnél, előbb-utóbb nyomasztott a nyugalom. Mintha egy más korba, mondjuk Arany János korába mentem volna vissza. — Folytassuk a beszélgetést életének, pályájának budapesti eseményeivel. A Líceum, majd a főiskola növendékei kapcsolatba kerültek-é a kor jeles alkotóival? — Körünkben ilyesmiről nem lehetett szó. Kezdetleges volt minden, akadtak eltitkolni való dolgok is. Emlékszem azért néhány szép kiállításra, de nem pezsgett annyira a képzőművészeti élet, mint manapság. Azt tettük, amit mondtak. A Szépműves Líceumban még nem is éleződött annyira ki a helyzetem, mint a főiskolán. Ugyanis egészen mást szerettem volna csinálni, mint amit elvártak. Egyébként soron kívül kerültem be a Képzőművészi Főiskolára. Egyik reggel eltűnt a rajzlapom a tábláról. Borzasztóan megijedtem, hiszen az volt a szokás, hogy akit nem vettek fel, leszedték a rajzát. Kiderült, hogy az enyémet azért tüntették el, mert nem kell tovább folytatnom a tanulmányt, fölvettek. Megfogadtam a korábbi jó tanácsokat, vagyis minél jobban meg kell tanulnom rajzolni. Ez az első. Az akkori főiskolai elvárások is ennek az elgondolásnak feleltek meg. Szigorú akadémikus módszerek vártak ránk. Rajzoltunk, rajzoltunk, rajzoltunk. Nem is festettünk, csak másodévben, dehogyis, harmadév elején! Nekem ez kellemes állapot volt. A bajok akkor kezdődtek, amikor képet kellett festeni. Milyen is lehet az a kép? Mindig nagy méretre áhítoztam... Óriási vászonon sok-sok állat, alak, csodálatos táj... A főiskolán pedig csak az haladt helyes úton, aki csendéleteket, portrékat, tájakat festett. Szóval, a tiszta festőiség nevében sok mindent ki kellett dobni. Az már gyanús volt, ha valamit ábrázolni kívántam, főleg, ha történetet is felfedeztek rajta. Ahogy a kívánalmakat értelmeztem, nekem az egész szemléletemet meg kellett volna változtatnom. — Rögtön egy ütközés . .. Mindez az ötvenes évek második felében zajlott, ugye? — Igen. Érdekes módon, a főiskolai éveim vége felé ismét kezdtek új szelek fújdogálni a művészeti életben. Korábban a munkás-paraszt ábrázoláson volt a hangsúly. Az ötvenes évek végén pedig szinte a „levegőben lógott” a posztimpresszionizmus. A tiszta festőiség kérdéseit tűzték zászlójukra az alkotók. Ézt persze nem mondta ki senki sem, de szemmel láthatóan ezen irányzat felé haladtak. Nekem ez az út nem volt járható. Egyre inkább közelgett a diplomamunka beadásának határideje: egy képet kellett alkotni. Egész nyáron vázlatokat készítettem. Egy sem tetszett a mesteremnek, Főnyi Gézának. Ezt mondta: „Viola, maga »lefestő festő«, aki beülteti a modellt egy enterierbe, és azt művészi fokon örökíti meg ecsetjével. Ne is próbálkozzon fejből, fantázia alapján dolgozni.” El kellett felejtenem a nyári vázlatokat, helyettük könyvtárban olvasó párok kerültek papírra. Ettől szörnyűbbet még ma sem tudok elképzelni. — Legalább ezzel már sikert aratott Fónyinál? — Dehogy!, még ez sem volt sikeres. A mester ahányszor bejött, megjegyezte: „Jaj de borzasztó, már megint mit csináltál? Minden ecsetvonást rossznak tartott. Nem értettem, mi a hibám ... Aztán újabb tanácsot adott, ültessem le az egyik barátomat, és ne csináljak mást, csak fessem le, ahogyan egy „tisztességes festő” teszi. Remek téma! — gondoltam. Az életnagyságú képet épp a múltkor dobtam ki az utcára ... 81
