Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Derű a toronyban (Berki Violával beszélget Borzák Tibor)
— Talán valaki már el is vitte? — Persze, rögtön gazdára lelt a kuka mellett. . . Minek tartogassam? Pedig a festmény már tetszett a tanáromnak ... Mégsem kaptam diplomát. Főnyi adott rólam egy minősítést, amit dühömben a sutba vágtam. Most sajnálom, hogy nem őriztem meg, de emlékszem minden szóra. Azt írta, hogy nem olvasok, kulturálódásra teljesen alkalmatlan vagyok, megmaradok stúdiumfestőnek. Ez állt a papíromon. És még az, hogy hat év alatt nem tudott kiismerni. — „Nem így van, Viola?” — kérdezte Főnyi. — Lehet, hogy így van — válaszoltam. Domanovszky Endre, az igazgató pedig azt akarta megtudni tőlem, hogy váratlanul ért-e a „baleset”. Tulajdonképpen nem voltak biztatók az előzmények, de akkor mégsem gondoltam, hogy nem kapok oklevelet, amikor az utolsó, diplomamunkának szánt művem kapcsán Főnyi megjegyezte: ő is így festett fiatal korában. — Ami ezt a jellemzést illeti, igencsak kedvezőtlen kritikával küldték útra. Egyetértett vele vagy lázadt ellene? — Megértettem, elfogadtam, hogy Főnyi Gézának ez volt rólam a véleménye. Nem haragudtam érte. Az biztos, nem olyasmiket olvastam, mint az osztálytársaim. Engem a történelem érdekelt, a múlt felé fordultam, nem a modem irodalomhoz. Ezért sem tudtam beszélgetni a mesterrel. Annál inkább közös nevezőre jutottam apám barátjával, Pándi Lajossal. Mindennapos vendégnek számítottam náluk, órákig diskuráltunk a történelemről, a néprajzról. — Próbálom megfejteni annak okát, hogy a huszonéves Berki Viola miért nem találta meg a helyét. Azt hiszem, a pesti és az otthonról hozott élmények élesen különböztek egymástól. Ezért nem tudott sehogyan sem megfelelni például a főiskolai követelményeknek, elvárásoknak, talán ezért torpant meg. Később érzett-e hasonló megtorpanásokat? — Igaza van, teljesen más volt az életem Pesten. Ennek ellenére nem esett nehezemre a képzeletemet röpíteni. Amikor festettem, szinte magam előtt láttam a halasi nagy tavat, partján teheneket legeltető parasztokkal. A mester pedig megkérdezte: „Mi az Viola, csak nem a Tiszát festi?” Ha az otthoni dolgokról próbáltam kompozíciót csinálni, soha sem mulasztotta el megjegyezni, hogy azoknak „szegény szaguk” van. Ilyenkor minden összeomlott bennem, felkavarodtak az érzéseim. Nem is találtam magamra legalább öt évig. A nagynénéméknél laktam. Nem tudtam hol dolgozni, hiszen berendezett lakásban nem lehetett festeni. Éppen ezért kijártam a hajógyárba, ahol portrékat, gyárrészleteket örökítettem meg. 1958-ban művésztelepen is jártam, ekkor a főiskola után ez minden növendéknek ingyen járt. Itt barátkoztam össze igazán Kondor Bélával és feleségével, Kaufman Ágnessel, akiket már korábban is ismertem. Kondort például a hajógyárból, ahol iskolai szünetekben villanyszerelési munkát vállalt. Három esztendőn át „kínlódtam” a hajógyárban. A rajzpadlás, ahol gyakran tartózkodtam, olyan hosszú volt, mint egy tengeri hajó. Ezen a helyen szerkesztették a hajóalkatrészeket. Famodelleket készítettek, ezeket használták mintának a lemezdomborítók: a favázhoz alakították a lemezt. Az óriási helyiség egyik szögletében, fülledt melegben húzódtam meg, ott tudtam dolgozni. Modell bőven akadt, odajöttek a helyembe. Még ebéd is jutott nekem. — Csupa főnyeremény. — Egy idő után viszont ebből is elég. Gross Amolddal fölkerestük azokat a művészeket, akik az ötvenes években eltűntek a festészet színpadáról, például Anna Margitot, Korniss Dezsőt. Engem Korniss vett pártfogásba. Eljött hozzám, megnézte a főiskolai stúdiumaimat, mást nem is tudtam volna neki mutatni. Megjegyezte, nem ilyeneket kell csinálnom, hanem azt próbáljam kifejezni, ami bennem van. Élmentünk együtt a Szépművészeti Múzeumba is, ahol fölhívta a figyelmemet néhány művészeti kérdésre, melyekről azelőtt halvány sejtelmem sem volt. A főiskolai évek alatt egyszer sem hallottam ilyen dolgokról. Kezdtem érteni, miről van szó, mi az, hogy kép, képfestészet. Korniss nyitotta ki a 82
