Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 3. szám - Hatvani Dániel: Táj és nép néhány Petőfi-versben

kékig. Petőfi s általában a reformkor nép szemléletére vall, hogy nem lehet pontosan eldönteni, hogy egy egésztelkes jobbágy vagy egy kurtanemes házában vagyunk-e. De ennek a költő szempontjából nem is volt jelentősége, hiszen szeretett kiskunjai 1848-at megelőzően is szabad parasztok voltak. Akiről a leírás szól — tételezzük föl, hogy a vers anyagául ezúttal is konkrét élmény szolgált —, bizonyosan a módosabbak közé tartozott, hiszen említtetik a danászó, a másnapi kenyérsütéshez készülődő szolgáló, s a kútgémet nyikorogtató, az esti itatáshoz látó kocsis.

A tájat rajzoló versek sorában is egészen különleges hely illeti meg A puszta télen-t. Majdhogynem csak tárgya szerint nevezném Petőfi-korabeli versnek, hangvétele és jórészt eszközhasználata alapján inkább hinném e századi költeménynek, de legalábbis Ady Gőzösről az Alföld-je és József Attila Téli éj-e egyenesági elődjének. A tél irgalmatlansá- gát felidéző képek sűrűsödési foka az átlagosnál jóval nagyobb, s kivétel nélkül érzékletesek, metaforikusán telítettek. „Mint befagyott tenger olyan a sík határ ...” Még nincsenek forgalomban hiteles leírások földgolyónk sarki tájairól — a dermetség döbbenetes erejű ábrázolását ez a körülmény csak fokozza. A vers modern vibrálására mások is odafigyeltek, Illyés pl. „a magyar sivárság gazdag képének” nevezte. Szellemes, kontrasztos megfogalmazás — de hol a titok nyitja? Alighanem abban keresendő, hogy Petőfi, más leíró verseihez hasonlóan, e költeményéből sem tudta kihagyni az embert — noha a tárgy erre talán kifejezetten csábította —, bár a halász és a csősz csak közvetetten, üres hajlékaik emlegetése által vannak jelen, de a béres már közvetlenül, szinte „premier plánban” jelenik meg, a bezárt csárdák látványa arra enged következtetni, hogy a „csapiár és csaplárné nagyokat alhatnak”, s egy pillanatra testi mivoltában látjuk a ködből félig kibontakozó lovas betyár alakját. Az állati lét szintjén is elő-előtörnek az élet jelei: benn szénáz a jószág, el-elbődül a bozontos bús tinó.

S épp ezáltal nő a tél egyetemes magyar jelképpé: ebben a dermedtségben csak a redukált, lefokozott életre nyílik lehetőség. Ez a tengődés bizonyos értelemben a halálnál is rosszabb, hiszen az legalább az újjászületés illúzióját ígéri. S a versben szó sincs arról, hogy a tél egyszer elmúlik, s utána tavasz jön — netán csak ideiglenesen van jelen —, totális hatalma és a totalitáriánus szigora kikezdhetetlen.

A vers elemzőinek mindegyike különös figyelmet szentelt a béresről szóló strófának. A képsor, melynek „technikája” a lassított filmekére emlékeztet, egyszerre néprajzi és szociográfiai érvényű, s mint egy kulcslyukon át, a korabeli népélet legbelsőbb zugaira nyílik rá kilátás. Vegyük is sorra a megvillanó rejtekhelyeket. „Leveles dohányát a béres leveszi. . .” Itt a jelző az igazán sokatmondó! Nem hihetjük, hogy a béres maga termesztette volna a dohányt, ehhez sem alkalma (földje), sem szaktudása nincs. Ámde nem is a szokványos kereskedelmi forgalomban jutott hozzá, hiszen még a vándorkereskedő is apróra vágott pipadohányt árusít. Akkor hát hogyan? Úgy, ahogy honunk szegényei mindmáig megszerzik a földi javak egyikét-másikát; nem feltétlenül törvényszegő, illegális úton, inkább csak a civil regulát megkerülő módon. Apró ügyeskedések, umbuldák árán, át-átbújva a törvény fölfeslő szövetén. Kis lazítás az elszámolásnál: jut is, marad is ... Még mindig így az olcsóbb — annak is, aki adja, annak is, aki veszi. Meg a viszonzás is hasonló szellemben történik. Találgathatjuk, hogy a versbeli béres mivel honorálta a füstölnivalót. Talán némi szemesterménnyel? Valami kézműves holmival?

Dohányát a béres a gerendáról szedegeti elő, s e kép felidézi bennem a Közép- és Belső-Ázsiában látott jurták akármelyikét, melyek tartóvázain belül ott csüngenek a konyhai eszközök, s más berendezési tárgyak, netán az élelmiszerek is; zacskóban a szárított túró. Leszedni a gerenda-fölötti,-mögötti zugból, vagy magáról a gerendáról leakasztani bármit — mondjam azt, hogy eurázsiai érvényű mozdulatról van szó? A párhuzamok kereséséért meg különben sem kell tízezer kilométert megtenni; a gyermekkoromban látott csőszkunyhó gerendájáról csüngött alá a darab szalonna. Gondolom, így nem bántották sem az egerek, sem a hangyák.

Különösebb igényei a béresnek nincsenek, poggyászából még a dohányvágó deszka is hiányzik, ám minek is az — ott az istálló küszöbje. Igaz, hogy trágyamaradványok tarkít76