Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Hatvani Dániel: Táj és nép néhány Petőfi-versben
ják, de egy béres ne legyen kényes a higiéniára. S máris megvágja nagyjából a dohányt... Ez a szó: nagyjábul — Petőfi esetében biztosan nem a rím kedvéért került oda. Tehát nem töltelékszó. De akkor mi okból szerepel a versben? Közelebbi információ híján csak találgatásra vagyok utalva. Azt hiszem, az ok ezúttal nagyon is prózai. Már-már röstellni- valóan az. Az apróra vágott dohány az istálló magas páratartalmú téli levegőjében, a trágya és az állatok lehelletének kigőzölgéseiben alighanem befülledne. A nagyjábul megvágott dohány viszont levegőzik, s épségben marad. Pipáját a béres, ha épp nem lóg a szájában, a csizma szárában tartja. Jó hely az, ott elfér, s bármikor kéznél van. Szülőfalum duhaj, rátarti legényei farsangi bálok idején szintén a csizmaszárban hordták a disznóölő nagykést. Bármikor kéznél volt, s gyakran nyúltak is érte ... Hamu- és parázsmaradvány a bérest nemigen zavarja, a pipát csak akkor tisztítja, ha már végképp nem szelei. Leginkább tehát rátölt. S olyankor lomhán szipákol. Talán mert a pipaszár már kezd eldugulni, és/vagy a párás levegőben a leveles dohány is megereszkedik némiképp, s kissé nehezen fog tüzet. Elfoglalja magát a füstöléssel, hiszen ez minden szórakozása, de végül is munkában van, s legalább arra ügyel, hogy ne legyen üres a jászol. Egyébként pedig nem idegesíti magát sem a világ bajaival, sem a tél tombolásával. A vers két elemzője, Seres József és Szappanos Balázs úgy véli, hogy Illyés önéletrajzi fogantatású nagy szociográfiájában, a Puszták népé-ben megrajzolt cselédember közvetlen előképe a Petőfi-vers bérese. A párhuzam indokolt, de csak annyiban, amennyiben jobban értelmezhető általa a képsornak a vers teljes szövetébe való szerves beépülése. A kilenc strófából álló versben a béresről szóló az ötödik, tehát pont középütt van. Kísérletképpen ki lehet hagyni a szakaszt, ám ezzel a vers jelentése és jelentősége hatalmasat zuhan, egyszerre megszűnik nagy vers lenni, egy különleges hangulatú, szép téli vers szintjére redukálódik. De máris fejezzük be ezt a Petőfihez, sőt általában a költészethez méltatlan játékot, eredeti mivoltában birkózzunk meg a verssel, úgy ahogy azt a költő megírta. A játék, ha másra nem, arra mindenesetre jó volt, hogy megerősödjék a gyanúm: a béresről szóló szakasz nemcsak forma szerint, de tartalmilag is centrális jelentőségű. A feudális színezetű, hagyományos magyar paraszti társadalomban a béres az a pária, akinek életlehetőségei a leginkább lefokozottak, s akinek esetében ez a redukció már-már abszolút mértékkű és érvényű. Látóköre csak az ökrök faráig terjed, s jöhet bármilyen világ, válthatja egyik kormányzat a másikat, ő akkor is csak béres marad. Sorsa az örök beletörődés, s eszébe sem jut, hogy ez ellen lázadozzék. De ez korántsem jelent teljes alávetettséget az úri akaratnak. A béres nagyon is tisztában van az uralkodás korlátáival, s épp erre építi redukált élete stratégiáját. Ennek tengelyében áll a napi gyakorlattá vált jelszó: csak annyit dolgozni, amennyit muszáj. Dehogyis akar időnap előtt fölfordulni, sőt minden vágya az, hogy létét horizontálisan nyújtsa meg, ha már vertikális irányban nincs mód megemelkednie. Virtuóz módon ért a lázas munka látszatának megteremtéséhez, s közben nagyokat alszik és pipázik. Azonkívül a béres semmiért nem felel. Az ő dolga, hogy enni és inni adjon az ökröknek, de azt, hogy azok a gazdának egyáltalán hajtanak-e hasznot, nem tudja és nem is érdekli. Mert, szerencsénkre vagy szerencsétlenségünkre, nagy törvénye az a világnak, hogy a látszat-élet vonzatában a látszatmunka és a felelőtlenség jár karöltve. A tél természet-ellenes évszak, a szó mindenféle értelmében, az élőlények elszenvedik, de tartósan nem szívelhetik. Még az oktalan barom is „jobb szeretne inni kinn a tó vizébül”. Csak a béres az, akinek édesmindegy, milyen évszak járja, télen legalább lazíthat és többet pipázhat. Saját körén kívülre rekesztette a világot, miután a világ is ezt tette vele. Aligha szükséges tüzetesebben bizonygatni, hogy Petőfi kiskunsági tájat s népet megrajzoló versei mennyire nem állóképek kimerevített kockáiból állnak, de az olvasót az örökösen ide-oda hullámzó, a megélt élmény hitelével jegyes képsorok ragadják magukkal újabb és újabb ösvényekre. A versek elemzőinek egyike-másika szóvá teszi azt, hogy a szóban forgó költemények nem friss élmények hatása alatt íródtak, hanem szinte kivétel nélkül Pesten, valamiféle nosztalgikus vágyakozásban. Azt gondolom, hogy ez a körülmény 77
