Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Baán Tibor: „Milyen üzenet bízatott reá?” (Baka István versvilága)
alkalmas arra, hogy szerepeket öltsön magára. Amíg a jelen, a maga befejezetlenségével, folyton kisikló lírai téma, a múlt — emlékké, kollektív emlékezetté hült tényeivel — olyan lehetőséget kínál számára, amit a jelen csak kivételesen. Többek közt azért, mert a történelmi szerepversben a költő megkerülheti a vers, egyáltalán az irodalom válságának, megrendült alapjainak tudomásulvételét, s írhat úgy, üzenhet olyan hitelesen, mintha még mindig egységes világnézeti alapokon nyugodna a literatúra. Szerepverseiben — s ez a fikció diadala — létrejön az a történelmi távlat, amiből megítélhető a jelen, mint a múlt ok-okozati függvénye. Alapvetően a szabadság kérdésköre, az elmulasztott lehetőségek, történelmi színtévesztések, a valóság és az illúzió viszonya foglalkoztatja. A költői átélés ősi gesztusával lesz Dózsa seregének katonája (Temesvár, Dózsa tábora), vagy bújdosó kuruc (Változatok egy kurucdalra), vagy a világosi tragédia után bújdosó Vörösmarty — egyes szám első személyben. Az említett versek jeremiádszerű hanghordozással panaszolják — többnyire stilizált nyelvi formában — a kikerülhetetlen végzetet, ami egyszerre országos ügy, keserű balvégzet, ugyanakkor a vers hősének érzelme is: „Hol arcomat megmerítettem virradatkor, bedőlt a kút. Tükörképem most lenn, a földben siratja az elhamvadt falut.” (1514) Jól megfigyelhető az idézett strófából, még jobban az egész versből, hogy a költő egy központi érzelem perspektívájából rögzíti a kiválasztott kort. Múlt és jelen pedig mindig az „érzelmi hídon” keresztül közlekedik. Az érzelmeket kiváltó okok változékonyságával szemben az érzelmek ugyanis, örök emberi jellegüknél fogva, az állandóságot képviselik. A szorongás, a féltés, a hit elemi érzelmei mindig aktuálisak, ezáltal lehetővé teszik az olvasó beleélését letűnt korok élethelyzeteibe is. Más kérdés, hogy Baka István versdramaturgiája szerint a kor- és sorsfordító események árnyékában, a történelmi viharszünetek csöndjében elsuttogott, elmormolt, magánközleményként előadott panasz túlnő a hős személyén. A panaszkodó ugyanis — tekintve, hogy a tömegnek nincs artikulált hangja — kénytelen a tömeg hangjává válni, általános alannyá. Ez a módszer sikeres verseket eredményezett, de éppen a versek hősének egyénisége veszett el közben. Továbblépést jelentett ezért a szerepvers hősének egyénitése, konkretizálása (Vörösmarty 1850). Jellemző módon ez a konkretizálás a történelmi általánosságoknál mélyebben megértett, átélt történelemkép kidolgozására inspirálta a szerzőt. Ha az említett versek nyelvi rétegződését megvizsgáljuk, rá kell jönnünk, hogy a költő, noha csak mértékkel archaizál, mégis megtalálja az alapszavakat, amelyekkel hitelesen képes jellemezni az adott kort. Temesvár, Dózsa tábora című versének szókincséből, szintagmáiból (bor, pap, gyalázat, szügyig húsunkban, tüzes billog, kitépett nyelv, vértől részegen stb.) megállapíthatjuk, hogy a nyelvi illúzió tökéletes, sehol sem mond ellent történelmi ismereteinknek. Míg a korábban említett tájleíró veresekben sok volt a szekunder jelentőségű kép, itt már minden képelem eredeti, még akkor is, ha ismert műveltségi anyagból építkezik a költő: „Vetéseket arat a tűz, erdőn karóvá ég a fa . .. Egedből nézz le ránk s utolszor hazudj nekünk, Isten fia!” Különösen hatásos nyelvi telitalálat, hogy a pusztulást egy paradox fordulattal ellentétes jelentésű igével (arat) tudja kifejezni. A négy sorban négy ige szerepel, amik megmozdítják a képet. E képnek — Károlyi Amy kifejezését kölcsönvéve — már nem egyszerű „illusztrációs” szerepe van, mint a költő korábbi verseiben, hanem vissza- és előremutató összefoglaló szerepe, „önálló jelentése” is. Összegezve elmondhatjuk, hogy e verstípusban a költő nemcsak szerepeket próbált magára, hanem táguló-szűkülő emberi, történelmi horizontokat is. A versek történelmi 19
