Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Baán Tibor: „Milyen üzenet bízatott reá?” (Baka István versvilága)
lírai hitele — mint ez a továbbiakból majd kiderül — a történelmi szemlélet sorközösséget termelő áramába vonták a költő további líráját. A sorsközösség, mint én-te féle kapcsolat, mint egy létegyenlet két oldalának megértésére, megoldására tett kísérlet jellemzi a költő többnyire jelenben játszódó, megszólító jellegű alkotásait (Legenda, hát lehullasz és az Ima című ciklusok), hol a megszólított lehet elvont fogalom, lehet egy konkrét-elvont erdő, vagy egy kóbor kutya, akiben közös „létbe vetettségünk” társára ismerhetünk, aki csak pusztulásában lehet a megalázó (vagy fölemelő?) kötelmektől szabad. Addig azonban: „A felhők közt bakancsszögek: rúgások csillagképei, lekushadsz — 5 rettegő szemed füvek pillája verdesi.” Meggyőződésem szerint az idézett strófa kellőképp bizonyítja, hogy költőjük — fölhasználva az újholdas iskola eredményeit — miféle intenzív szerepet szán a képnek. Az azonosítást (bakancsszögek = rúgások csillagképei) követő viselkedéslélektani ige és jelző után a beszűkült léthelyzet érzékeltetése igazi siker. Egy képben fönt és lent, realitás és irrealitás, képi példázat, mitologikus teljesség. E megállapításokat a Szakadj Magdolna- zápor vagy a .. ,-nak című versek is megerősíthetik, mégsincs szó — s ez nem értékítélet — alapvetően új költői szemléletről, ami ne következne az előzményekből. A költő második kötete {Tűzbe vetett evangélium) további emelkedést mutat a költői pálya szerpentinjén. Témái egyre inkább lét és nemlét drámáját villantják föl. így az előző kötetből ismert Bolgárok című vers aggodalma: „Bokrok turbánjai — törökké válik a föld is? Azzá válhat!” egy más hangszerelésben a Székelyek-ben folytatódik, de lényegében ez a téma jellemzi a köteteimet viselő ciklus darabjait is. A költő — mint ez az eddigiekből is kiviláglik — témaköreihez változatos, egyszerre régi, de új elemeket is fölhasználó motívumokat, képvilágot társít. Érdekes megfigyelni ennek kapcsán egy gondolati motívum fejlődését lírájában. Baka például ellentétesen ábrázolja Krisztust, az istenembert és Istent, az Abszolutumot. Míg a Bolgárok-Ъап „Krisztus vért verítékező arca a pipaccsal teli rét,” addig a Balassi-ének Isten-képe, ha nem is egyértelműen negatív, de mindenképp ambivalens tartalmú: „s ágak ínyéről vicsorít_ ránk esőcsepp-fogsorral az Úr” Az idézet mindjárt alkalmasan igazolja azt is, hogy Baka István gyakran eltér szerepverseiben a történelmileg ismert, betű szerinti hagyományoktól, hisz Balassi korának istenhite aligha engedhetné meg az idézett blaszfémiát. Ezt a jelen hitelesíti, ha az idő márvány lapjának repedéseiben számonkérjük az Istent. És mégis! Az említett blaszfémia illemtudóbb módon mégis elhangzott, elhangozhatott. Hiszen a következő részlet mellé: „Továbbereszt vagy szétszaggat bennünket az Isten? már odaállíthatjuk Balassi hasonló, noha finomabban fogalmazott kérdését: „Mi hasznod lenne, hogyha vészéire jutok kétség miatt...” A Baka által előhívott kép sajátos értelmezésével ad újat. Jellemző módon a Tűzbe vetett evangélium-Ъап, ami a Kutya című vers motívumára épít, a közönyös Istenről már ilyen szívszorító sorokat ír: „Vadnyulak, akiket a róka úgy lóbál fogai között, 20
