Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - Hatvani Dániel: De tényleg az eszünket vesztjük? (Szerkesztői zárszó)
tudományos pozícionáltsággal rendelkezik, amilyet megérdemel? És azt, hogy a tudománynak sohasem lesz akkora hatalma, hogy maga alá rendelje a társadalom életének változásait. Legfeljebb hozzájárul a változások előkészítéséhez. Kunszabó fejtegetésében különösképp elmarasztaltatnak a sorra hamisnak bizonyuló tudományos előrejelzések. Megközelítésében a tudományok szerepköre a meteorológiáéhoz hasonlít. Holott a tudományoknak — lévén, hogy alárendeltségben működnek — leginkább napi feladatokat kell megoldaniuk, s igen keskeny sáv jut működési körükből az előrejelzéseknek. Keskeny, de még mindig elég széles ahhoz, hogy bőséges tere legyen a nagy megsejtésnek és a zseniális korlátoltságoknak. A példák olyannyira ismertek, hogy már-már szégyenkezve hozakodnánk elő velük. Az első kezdetleges repülőgép már a levegőbe emelkedett, s a Francia Akadémia nagytekintélyű tagjai váltig bizonygatták, hogy a repülés fizikai lehetetlenség. Pár évtized múlva ugyanez megismétlődött az űrhajózással kapcsolatban. A sztálini korszakban egynéhány, nagyon is gyakorlati hasznot hozó tudománynak — a kibernetikának, a genetikának, a szociológiának — nevét is eretnekség volt kiejteni. Végeredményben minden tudomány emberközpontú, de nem mindegyik emberpárti. Ez utóbbi leginkább a hadtudományokról mondható el, de a minősítés még ebben az esetben is akkor lehet érvényes, ha számításba vesszük, alkalmazásukra milyen politikai és ideológiai célok elérése érdekében kerül sor. Mindezekben a kérdésekben Kunszabó tévedése ott mutatható ki, hogy jellem- és erkölcsbeli problémákká duzzasztja mindazokat a jelenségeket, amelyek pusztán szociológiaiak. Az, hogy építünk-e atomreaktort, nem morális kérdés, hanem energiaszükségletre alapozott technikai kényszerűség. Ellenben az, hogy az atomreaktort a mai technikai eszközök teljes latbavetésével úgy építsük meg, hogy az emberre leselkedő veszedelmet a minimálisra csökkentsük, ott már szerepük lehet az erkölcsi szempontoknak. Is! Továbbá: igen kevesen vannak azok, akik a saját szemükkel észleltek UFO-t. Vélhetően Kunszabó sem tartozik közéjük — bár szövege e tekintetben nem ad pontos eligazítást —, s így példázatának hatóerejét csökkenti, minekutána azt következteti, hogy a mai tudomány oly mértékben leépülő, hogy már a saját szemének sem hisz. Véleményünk szerint teljesen természetes, hogy ha a tudomány olyan jelenséggel találkozik, amely addigi eszközeivel nem értelmezhető, azzal szemben értelmetlenül áll. Ez mindig is így volt, az emberi történelem kezdete óta. S mi van akkor, ha Kunszabó logikája mentén fordítjuk meg a problémát: amit nem érzékelünk, annak létezésében ne is higgyünk? Atomot emberfia még nem látott. Am fölöttébb furcsa volna, ha ma, 1988-ban kételkednénk a létezésében. * * * Ezer és ezer a nyitott kérdés, nem térhetünk ki mindegyikre. Ehelyett még egy gondolati csomópontot kell kibogoznunk avégett, hogy a homályban maradó kérdésekre is essék némi fény. Valahol utat tévesztettünk — sugallja a költői megfogalmazást Kunszabó vitaindító könyvrészlete csakúgy, mint szerzői zárszava. Azaz: egész modem életünk zsákutcába jutott, vissza kellene kanyarodnunk. .. Az evidens kérdésnek az tűnhetne: meddig, mely pontig. A még evidensebb kérdés viszont így hangzik: egyáltalán lehetséges-e a visszakanyarodás? Attól tartunk, hogy az emberiség eddigi történelmében nincs példa a visszafordulásra, s egy másik irányban történő elindulásra, miközben — egyszerű főkönyvi tételként — „leíródik” az időveszteség. Ha mégis vannak kanyarok az emberiség fejlődésében, akkor azok leginkább a spirális görbéire emlékeztetnek. Megismétlődhetnek jelenségek, de mindig magasabb szinten. (Jó, tegyünk engedményt Kunszabónak: nem magasabb, hanem más szinten.) A lényeg tehát az, hogy az úttévesztés metaforájával nem tudunk mit kezdeni. Talán néhány bekezdéssel föntebb kellett volna polemizálnunk Kunszabónak azzal a 92
