Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - Hatvani Dániel: De tényleg az eszünket vesztjük? (Szerkesztői zárszó)
zsörtölődésével, miszerint a tudományok immár a végletekig szakosodtak, s egyre kevesebb a remény az áttekintésre. Válaszunk az leheme, hogy ma is tevékenykednek — születnek is — szintetizáló elmék. Ez azonban puszta ténykérdés. Termékenyebb, ha az iméntiekhez hozzátesszük: a specializálódás nemcsak a tudományok területén, de az élet minden szintjén végbement. Még évtizedekkel ezelőtt is akármely kézműves hajlamú és gyakorlatú ember ketted-, harmadmagával meg tudott építeni egy egyszerű családi házat. Próbáljuk meg összeszámlálni, hogy ma hány szakma szükséges ahhoz, hogy lakhatóvá váljék egy komfortos lakóház! Minderre kéznél van a nosztalgikus sztereotípia (nem Kunszabóé, hanem azoké, akik hajlandók beállni okfejtésének nyomvonalába): Bizony meglehet, hogy azokban a nádföde- les, sárpadlós, petróleumlámpás viskókban boldogabb emberek éltek, mint a mai csupaké- nyelem villákban. Erre a mi válaszunk — horribile dictu — így hangozhatnék: Ez csakugyan igaz lehet. Ám semmire sem megyünk vele, mert számunkra fontosabb az a szociológiai tény, hogy a ma átlagembere nem hajlandó komfort nélküli viskóban élni. Ha csak deviáns rossz sorsa nem kényszeríti erre — átmeneti jelleggel. Gondolkodóba persze ott esünk mi is, amikor a mai átlagember számára fontosabb a komfortos lakás — vagy a ház komfortosítása (a kettő végül is egyremegy) —, mint a Kunszabó által emlegetett alapvető értékek: a szerelem, a család, a munka, a közösség szolgálata, az állóképesség, a bátorság... (Nehezen állunk ellen a frivol ironizálásnak, miszerint az állóképességet eleddig bővérű leányzók, másrészt honvédségi kiképző tisztek kérték rajtunk számon, legalábbis egynémely ikünkön.) Ezek volnának hát az alap-principiumok? Csak így nyersen, tér- és időbeliség jelölése nélkül egymás mellé dobálva? Nem az örök kispolgár falvédőjéről léptek le ezek a hívószavak? Ám csakugyan nem szabad egydimenziós módon gondolkodnunk. Évszázadokon át hatalmak háborúztak, forradalmak robbantak — győztek vagy elbuktak —, világmegváltó elméletek fogalmazódtak, s mind eközben a polgár (a kispolgár is!) fenntartotta a világot, továbbvitte az életet, mert hitt az alapelvekben, s azokhoz tartotta magát. Sajnos, ez így túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. A felsorolt alapelvek a Weimari Köztársaságban is otthonosan hangzottak. Aztán jött a Mázoló, s bamaingesei számára kisajátította az életet — a jelszavakkal együtt. Mert amíg nincs válság, addig megy minden a maga rendjén. De amikor tótágast kezd állni a világ, rögvest kiderül, hogy a falvédőjelszavak mily elégtelenek. Bizony, hogy szükség van a ma emberének a princípiumaira is, de még mennyire (újra csak Kunszabóé a felsorolás): a humánumra, a szolidaritásra, a könyörületességre és a szabadságjogokra is. Elavult volna a polgár imago-ja? A polgáré, aki a hűbérurat nem, csak a vele egyivású közösséget hajlandó szolgálni, miközben létét körülbástyázza szabadságjogokkal. Mivelhogy időközben azt is megtanulja, hogy olykor a közösség diktatúrája is fenyegeti. A polgár az, aki a deviánsban is az embert tiszteli; azaz önmaga méltóságát. Mert a toleranciának semmi köze nincs a bűnpártoláshoz. S ez erkölcsi kérdés, méghozzá közösségi, a javából. És ki meri ma, a vállalkozói szocializmus korában azt állítani, hogy nincs szükség civil kurázsira. Még ma is — itt és most — erre építhetünk tartósan, újkori évszázadaink legrokonszenvesebb emberi tulajdonságára. Az eszünket akkor venné el az isten — hogy végképp elveszejtsen bennünket —, ha ebben sem bíznánk. 93
