Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - Hatvani Dániel: De tényleg az eszünket vesztjük? (Szerkesztői zárszó)
A mind nagyobb embersűrűséget az egyén — világviszonylatban — ösztöneivel is megéli (senki ne szisszenjen fel, ha itt említjük a patkányok vállalkozó állománysűrűségében mért stresszhatásokat; ezzel csak ösztönvilágunk biológiai gyökereit nyomatékosít- juk), s von le nagyon is tudatos konzekvenciákat, amikor az utódlétszámot szabályozza. (Egy évtizede már a kínaiak is ezt teszik.) Az emberiség erre rákényszerül, még legalább 60-80 évig, mikorra az űrhajózás eléri talán azt a szintet, hogy útnak indulhatnak a szomszédos bolygóra kitelepülök első karavánjai. Ismert dolog, hogy a hazai népesedési helyzet, az immár a jövő évezredre előre vetitett, tudományosan prognosztizált több milliós fogyás az általános helyzettől sokban eltérő gondokat vet fel. Európa huzatos táján élünk, a gazdasági felzárkózás meghalványult lehetőségei közepette, az emberi értékek megzavarodott sorrendjétől szétzilált tudattal — a következmények láttán nincs okunk csodálkozásra. A csoda az volna, ha a népesedési helyzet a jelenségek ellenében munkálna. Mindezek mellett egy fennkölten nemes, ámde meghaladott nemzeti romantikus reminisztencia is kísért, mely a nemzethalál víziójában ölt testet unos-untalan. Legalábbis Vörösmarty óta látni véljük „a sírt, hol nemzet süllyed el”. Kellően kiábrándult kor- és honfitársunk — a költemény sorai mentén haladva — úgy látja, hogy a sírt körülvevő népek szemében nem gyász-, hanem örömkönny ül. Bizonyosan sajátos színfoltot jelentünk az európai etnikai palettán, ám ha ez az árnyalat egyik napról a másikra felszívódik, hiányérzete aligha támad bárkinek is. Az európai glóbuszról tűntek el már a miénkkel vetekedő kultúrájú népek. Gondoljunk csak az etruszkokra. Különben is az a gyanúnk, hogy kultúránk nem eléggé szerves; gazdagság helyett többre mennénk a hatékonysággal. Hozzászólásában Géczi János fejtegeti súlyos, de nehezen kikezdhető érvekkel az értelmiségi szerep hazai feladását — az infantilizálódás és önfelszámolódás folyamatát —, miképpen legyünk hát büszkék csökevényesedő szellemi teljesítményünkre? Mert figyelmet és tisztelettet csakis a teljesítménnyel szerezhetnénk magunknak, s nem az önmutogatással. * * * A tudomány sem hozta meg mára az Ígért megválást, s nem is ütközünk meg azon, hogy Kunszabó — sokakkal együtt — kiábrándult belőle. A szkepszis, főleg ha alapja is van, ezúttal sem ellenszenves. A tudomány Janus-arcának felismerése nem új dolog; civilizációnk egész történetét végigkíséri. Új viszont az, hogy a névtelen tömegember felé mindinkább a rútabbik, az életellenes arc fordul, ám ugyanez az anonim kisember mind nagyobb áhítattal várja az üdvözítést, a tudomány mindenhatóságának boldogító beteljesülését. Mindezek okait, ha csak egy-egy félmondatban is, illik érzékeltetni. A vallásos érzület világviszonylatban megcsappant — főként a Kunszabó által érzékeltetett földrajzi és kultúrszférában —, ennek helyére, mint valami vákuumba, benyomult a tudomány fetisi- zálása. E folyamatok felpörgették a tudomány utóbbi száz év alatt elért vívmányait, melyek népszerűsítése végett mindent elkövetett a tömegkommunikáció, aminek hatékonyságát ugyancsak a tudományos és technikai haladás sokszorozta meg. Ám, főleg az elmúlt évtized óta, jelen van egy ellenirányú folyamat is. Emlékezzünk: a legmerészebb távlatokba elrugaszkodó jövőképünk utoljára a 60-as években volt. Már- már előre rettegtük a gépszörnyek, a robotok mindent lehengerlő uralmát, s e naiv félelemre ma, amikor mind világosabban érzékeljük technikai civilizációnk törékenységét, csak mosolyogva tudunk visszagondolni. Télen jön egy két napon át tartó hóvihar, s egy hétre megbénul a kontinens közlekedése. Csernobilről és társairól már ne is szóljunk. Idevonatkozó példa fölös számmal akad. Mégis, van valami hamis felhang Kuszabó már-már prédikátori hangvételű, zord fejtegetéseiben. Mintha egy dürrenmatti ihletésű dráma szinopszisát vetné papírra a tudósok elhülyüléséről, a tudomány, a tudás elkurvulásáról. Csakugyan ennyire riasztó' a helyzet? Vagy netán korábbi túlhajtott bizakodását kompenzálja a csalódottság végletes érzésével? Vagy csak egyszerűen szem elől téveszti azt a köznapi tényt, hogy minden kor olyan 91
