Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 2. szám - Kunszabó Ferenc: Akit az istenek el akarnak veszejteni…

mait felszíneseknek, odadobottaknak látjuk, dolgozatát szétesőnek... De akkor már tulajdonképpen figyelmünkre is méltatlan. Nem? Érdemtelen arra, hogy foglalkozzunk vele. Ennek ellenére, híven az öncéllá vált módszerhez, belekapaszkodunk a részekbe, bőven és bőszen. — A természetes eredetű szabályok perszehogy azért kodifikálódnak előbb vagy utóbb, mert olyan helyzet soha sincs, amikor mindenki betartja azokat: ha senki se lopna, eszünkbe nem jutna szankciókat hozni — lassan azonban oda jutunk, hogy aki betartja, az ellen fognak „intézkedni”.

A deviáns a viáns? című vitaindító dolgozatom tétele — expressis verbis —, hogy az úgynevezett ,euramerikai civilizáció’ e túlfejlett fokán, a gazdasági, társadalmi lehetőségek révén, életnormáink úgy ellazultak, olymértékig szem elől vesztettük az emberi alapértékeket, hogy már-már létünket veszélyeztetjük. Erre hozom föl példának azon jelenségek egy részét, miket az utóbbi egy, másfél évszázadban az élet normái közé illesztettünk, sőt, lassan már szinte csak ezeket ildomos a létet megtartó normáknak tekinteni, s kötelező tolvajt kiáltani, ha valaki másként gondolja.

Ez tűnik elő ebből a cikkfüzérből is, szomorú módon. S akik az alaptételt nem veszik föl, azok ingerültek. Azok tekintenek engem antihumánusnak, sőt, Harsányi Ernő és Géczi János — több-kevesebb átlapolással — lefasisztáz. Velük nincs vitám: semmi közös alapunk. Tudni illik, ha fasiszta vagyok, akkor nemcsakhogy szólás-, de mozgásszabadságomtól is meg kell fosztatnom. Azokkal se nagyon találok kontaktust, akik definíciós problémákba merülnek. Igen, ez is kordivat: ha valamivel nem értünk egyet, lexikonokat, kézikönyveket kapunk elő, mindjárást. Többféle szempontból is praktikusnak tűnik. Megment az elmemunkától. Nem kell felülvizsgálni, hogy vajon meggyőződésünk némely eleme nem vált-e előítéletté. Ráadásul, mivel a meghatározások is szinte annyifélék, ahány meghatározó (azt már nem is tekintve, hogy írásom elején kijelentem: jelképesen sorolom példáimat a deviáció fogalomkörébe), a vitafélről rövid úton ki lehet mutatni, hogy nem is ért ahhoz, amiről beszél. Ez a felületes módszer csábít aztán olyan üres elmejáratokra, mint például Gánti Tiboré, aki — tudásfölényét akarván ragyogtatni — ez is modern intellektuális betegség, ha tetszik deviancia —, egyszerűen kijelenti, hogy igenis, ma a deviáns a viáns!... Viszolygásom e ponton erősödik. Tudni illik, ha e nyegleségekkel vitába szállók, módszereikhez süllyedek, óhatatlanul. Amihez végképp nincs kedvem.

Ha ki valamely tételt — pláne a kor szellemi divatjai ellenében — ki akar fejteni, annak motiválnia kell. Szemléltetni. Példákat hozni föl, s azokat taglalni. Kifejteni a tételt megvilágító jellemzőket. Az eszmecseréknek ez is ősi tulajdona, napjaink szellemi felületességében azonban, mikor a tételt már az első hozzászóló negligálja, mihamar a példák válnak látszat-tétellé. S a vitázók az ellen összpontosítanak. Legkitűnőbb példa erre Lakatos Mária írása. Dolgozatom egyik motivációja, hogy mennyi kínt és fájdalmat okozunk, humánus megfontolásokból, az erőszakos életben tartásokkal. S ehhez egyik szemléltetésem egy idős rokonom esete. Lakatos Mária kijelenti, hogy: „... az a nagyfokú leépülés, melyről a szerző beszél, ritka”, s még azt is hozzáteszi: „Az említett kedves öregúr talán egész életében szalonnázott, dohányzott. . .” stb. Mint ha az egészségtelen életmódot folytatók mintegy megérdemelnék az erőszakos életben-tartást. S mintha példám bizonyitó ereje az esetek számszerűségétől függene. — Lakatos Máriának igaza lenne, ha, teszem, vitánk témája az egészséges életmód, vagy a megelőző egészségügyi ellátás lenne. Amiket ő bőven emleget — s amik különben nagyon is fontosak, persze. így azonban fejtegetéseink távoli űrhajók módján suhannak el egymás mellett.

Ugyanezt tudom mondani Vekerdi László Írásáról — és újfent szomorúan, mert különben őt is sokra becsülném. Mert hozzászólását — híven a modern szaktudósok körében dúló gőghöz — lesajnálással kezdi, ő is: „finoman” értésre adja, hogy, szerinte, nem ismerem Durkheimet, majd, e jeles gondolkodó módszerét (is) rögvest oldalra túrva, példáimat veszi tételnek. Amiből már egyenesen következik, hogy írásomat „szörnyű tévedések” halmazának látja, s „szakszerűtlen kószáim” bírálatát azzal végzi, megint szegény Durkheimet használva bunkónak, hogy: „Egy egészséges társadalomban elférnek a homoszexuálisok is, s teljesítményük határozza meg helyüket és értéküket, nem eltéve83