Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 2. szám - Kunszabó Ferenc: Akit az istenek el akarnak veszejteni…

Bejövök, tovább olvasni a Forrás 1987 szeptemberi számában kezdődött vitát az élet értékéről és minőségéről. S rájövök, hogy ez elől menekültem az előbb. Mert viszolygás támadt bennem, többszörös.

Először, hogy most október 28-a, a szerkesztőség a januári vagy februári számban tervezi zárni a vitát, de nekem már írnom kell a választ, s mindet egybefoglalva, mert, ugye, a nyomdai átfutás .. . Mert XX. század vége, a tudományos-technikai forradalom kibontakozásának ideje, a legmodernebb csúcstechnológia berobbanása a médiába is — mégis, ez az „átfutás” egyre lassul, s már vánszorgásnak is alig mondható. És ne tessék hinni, hogy csak a világ technikai élvonalától lemaradó légiókban. Az USÁ-ban vagy az NSZK-ban is, noha a miénknél jóval rövidebb, de egyre nő az előállítási idő. Vagyis a technika, mit dolgaink „felpörgetésére”, életünk megkönnyítésére forszírozunk oly lelkesen, egyszerűen utunkba áll. S nem egyedül a szellemi életben. Hiszen tudjuk például, amióta az OTP komputerizált, egy bizonylat kiadása hetekbe kerül — addig azonnal kiállították. De most olvasom, hogy az október 19-ei nagy New-York-i tőzsdekrachban a komputerek is ludasak... Hanem maradjunk tárgyunknál, ahol ma már lehetetlen kiterjedt, elmélyült vitát folytami. Mert az újságoknak, lapoknak ez már csak terjedelmi okokból sem lehet profilja, rádióban, televízióban pedig a műsoridő szorít. Ötven perc valamely elvont témában már sok. „Nem tűri a néző.”

S milyen igaza van. Úgy hogy az alapos eszmecserék számára maradna a jó öreg folyóirat, de lám, itt meg jócskán előre kell dolgozni, azaz, bizonyos mértékig vaktában. S nem csupán nekem. Mert a szerkesztőség már hónapokkal a kezdés előtt szétküldte a vita alapjául szolgáló dolgozatomat, előre „fölkért” személyeknek, hogy időben nyomdába adhassa. Vagyis a vita már nem is vita: a vállalkozók az indító álláspontot ismerik csupán, egymásét nem. Az úgynevezett spontán hozzászólók írásai legfeljebb a végén kerülhetnek sorra, vagyis amikor a vita tisztázó eszmecserévé lehetne. Ehhez azonban, látjuk, már túlságosan ellehetetlenített bennünket modern technikánk... Úgy hogy az emberben óhatatlanul feltámad a vágy a régi szép idők iránt, amikor is a vitafelek, fürdőben, agórán, ligetben (Academia!) cseréltek eszmét szabadon és közvetlenül, s másnapra újra, mígnem kialakult az esszencia. Ami aztán az egész társadalomban szétterjedt és hatni kezdett. . . Pedig a modern média egyetlen eszköze sem létezett. Vagy talán éppen azért.

Ámbátor, ne legyek igazságtalan. Kényszerűen egybefoglalt válaszomat annyiban mégsem vaktában írom, amennyiben a szerkesztőség elküldte mind az eddig befutott cikket. S ehhez még új rágépelteim sem kellett, csak fénymásolni... Ez azonban viszolygásomat fokozza. Nem a másolás minősége, bár az sem a legkiválóbb (ezt azonban már megszokjuk: bekerül jelen valóságunkba akár a legkiválóbb eszköz, s rögtön rosszul kezd szuperálni: magyar módra) — hanem maguk a cikkek. Mik nagy része számomra azt igazolja, hogy nem egyedül technikái elmerevedésünk miatt, hanem egyébként sem tudunk vitázni. Még? Vagy már?

Ifjúkoromban, még 1945 után is, iskolában okították az eszmecsere alapszabályait, mik között elől szerepelt, hogy ki kell választani a témát, meghatározni annak fundusát, s akörül forgatni eszünket, mert különben sehová sem lyukadunk ... S ez olyan ősi bölcsesség, amit már Arisztotelész is eredendő (magyarul: ab ovo) tudásként adott elő Logikájában. Azonban, úgy látszik, egészen feledésbe merül. Annyira, hogy gimnazista fiam filozófia tankönyvében már benne sincs. Központi helyen szerepel viszont, hogy az ellentmondások feltárásán keresztül jutunk el az igazsághoz . .. Eltekintve most attól, hogy az ilyen összefüggésekbe állított fogalmi tényező igen ingékony, maradjunk csak annál, hogy a dialektika is nagyon ősi, persze. Szerintem az emberrel egyidős — de öncélúan használni: zsákutca. Márpedig korunkban egyre hatalmasodik a módszer, amivel valamely állításban szinte csak a vitapontokat ragadjuk meg, azokkal bíbelődünk, miközben jószerivel el is feledjük hogy „miről szólna a nóta”. S ne higgyük, hogy ez az elárvult dialektika a mai technikai civilizációnak ezen a fertályán honos csupán.

Ha nem tekintjük a vitapartner témáját, témájának azon tételét, melynek kibontása érdekében példáit hozza, akkor persze hogy nem értjük gondolatmenetét. S akkor motívu82