Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - Erdődy Edit - Veres András: Kételyek és kényszerek szorításában (Ember- és életeszmény alakulása az 1945 és 1956 közötti novellairodalmunkban)
lyiséget és nem egyértelmű külső normarendszert feltételez. A novellákban ábrázolt értékhiányból nem következtethetünk — még a hiányolt értékek alapján sem — egységes ember- és életeszményre. A későbbi korszakban viszont a világosan tagolt és szilárdnak tudott külső normarendszer eufórikus elfogadása és interiorizálása lesz uralkodó. 1945 után (éppen a közelmúltban megélt végletes szituációk hatására) egyáltalán nem, vagy csak bizonytalanul körvonalazódik a válasz arra, hogy milyenek legyünk és hogyan éljünk. 1949-től szinte egycsapásra megváltozik a helyzet: megfoghatónak és követhetőnek tűnik a kívánatos életvitel és magatartás. Magától értetődik, hogy ilyen mértékű változás csak mesterségesen volt előidézhető. * * * Fölvetődik a kérdés: ennyire egyöntetű volna a kép? Nem akadnak kivételek az 1949— 1952-es periódusban? Hiszen nem egy műnek hivatalos elmarasztalásban volt része. Például Déry Tibor A fehér pillangó (1950) című írása, mely a Szabad Nép-ben jelent meg, indulatos vitát váltott ki, Örkény István Lila tinta (1952) című elbeszélése pedig Révai József haragját vonta magára és nyilvános megkövezésben részesült. A novellákról készült értékelemzések azonban inkább arról győznek meg, hogy A fehér pillangó és a Lila tinta szemlélete is megfelel a kor uralkodó értékrendjének. A Déry-novella hősnője, Erzsiké azt meséli el, hogy az édesanyja zaklatásai ellen kitalált, majd alibinek használt férfikolléga, Jóska udvarlásának hatására miképp komolyodott meg, s lett csúnya szájú, szemtelen fruskából érett fiatalasszony. Az Örkény-elbeszélésben akörül forog a bonyodalom, hogy Scharl Géza, a tehetséges és ambiciózus mérnök szerelmes az élősködő özvegyasszony, Gallináné lányába, Bébikébe, ám az asszony — mivel tíz körömmel kapaszkodik lányába, az egyetlen lénybe, aki eltűri zsarnokságát — névtelen levélben megrágalmazva próbálja elriasztani Bébitől a mérnököt. Mindkét műben lelepleződik végül a hazugság; Erzsiké megjavul, Gallináné pedig meglakol. Mindkét esetben kifogásolták a bírálók, hogy „elmaradott” figurákat választ hőseiül az író és együttérez velük, „sajnáltatja” őket. Holott Erzsiké népnevelő és műhelybizalmi, Jóska DISZ-titkár; Gallináné (és Bébi) ellensúlyozására pedig ott van Scharl, az ország javát szem előtt tartó, derék mérnök és a barátja, az elkötelezett és tapasztalt párttitkár, Balog Tóni, aki tapintatosan rávezeti a mérnököt arra, hogy mennyire visszaélt bizalmával Gallináné. Elképzelhető, hogy esetleges szempontok, elfogultságok motiválták a bírálókat. A fehér pillangó népnevelő és műhelybizalmi olvasói sérelmesnek találták, hogy „kollégájukat”, Erzsikét csúnya szájúnak és szemtelennek ábrázolta Déry; a derék mérnök vonzalma pedig a kétes származású Bébi iránt eleve gyanús volt a szexualitást illetően viktoriánus szemléletű Révai számára. Annyi azonban bizonyos, hogy a korszak zárt normatudata igen érzékenyen és hevesen reagált minden, a határait ért valódi és vélt sérelemre. Hogy milyen mértékben, mutatja, hogy az irodalomtól elvárták: a népnevelőt csak makulátlan hős képviselheti. Jóllehet ezek a művek valójában nem szolgáltattak alapot az ellenük felhozott vádakra, az utóbbiak közvetlenül kifejezték a már Déry által is méltán „kincstári”-nak, „pártfunkci- onáriusi”-nak nevezett gondolkodásmód logikáját. Tanulságos, ahogy a műve vitájához hozzászóló Déry Tibor — akit meghökkentett az irodalmat és az életet naivan azonositó olvasói attitűd térnyerése is — megkísérelte fölvenni a kesztyűt: „Az olvasók egy része abba a jellegzetes kispolgári tévedésbe esik, hogy egy ellentmondás nélküli világot követel az írón, egy gépesített eszményvilágot... Az ilyen művészet ugyanolyan silány kábítószer volna, mint amilyenre a romló polgári társadalomnak volt szüksége.” A korszak novellairodalmát reprezántáló mintában mindössze négy olyan művet találtunk, melynek értékrendje eltér az uralkodó felfogástól vagy éppen szemben áll vele (Déry Tibor: A portugál királyleány, 1949, Mándy Iván: Brancs, 1949, Mándy Iván: Tükrök 76
