Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - Erdődy Edit - Veres András: Kételyek és kényszerek szorításában (Ember- és életeszmény alakulása az 1945 és 1956 közötti novellairodalmunkban)
— voltaképp egyedül helyes — világnézet, de ennek tartalmát a novellák vagy túl általánosan, vagy túl szélesen fogják fel. Az utóbbira példa Sőtér István elbeszélése, melynek hőse egy híres zeneszerző, aki röviddel az ostrom után — amikor még hidak sincsenek — át akar kelni Budáról Pestre, hogy ott legyen a zenei élet újraindításánál, s konfliktushelyzetbe kerül: egy apa életmentő orvosságot akar szerezni a túlparton újszülött kisfiának, de nincs átkelési engedélye. A zeneszerző úgy érzi, hogy mint elkötelezett kommunistának, segítenie kell, és átadja engedélyét. Tehát a közösség érdekénél még fontosabb az élet értéke maga, s az eszményi ember képe egyesíti a kommunista elkötelezettséget és a humánum mindenek felett való tiszteletét. Fontos az is, hogy a hős döntése nem kívülről irányított, hanem belülről vezérelt: belső konfliktus után határoz így. Végül egy olyan esetre hívjuk fel a figyelmet, amely e korszakban egyedülálló s jóval későbbi, a hatvanas évekre jellemző látásmódot előlegez. Mándy Iván Tribünök árnyéka (1948) című elbeszélésének hőse, Csempe-Pempe groteszk, nevetséges figura, a kisemberek közül is az elesettek, a nyomorultak, a „balekok” közül való. Ám van egy tulajdonsága, mely a többiek fölé emeli őt: a hit, az egyetlen célra orientáltság. Csempe-Pempe mindent fel tud áldozni azért a célért, hogy jó játékosokat szerezzen kedvenc futballcsapatának. Tetteit belső hit és szenvedély irányítja, s a sorozatos sikertelenségek, kudarcok sem riasztják vissza. Elkötelezett ember tehát, aki egyéni céljait, magánboldogságát egy közösség, a Csapat érdekeinek rendeli alá, pontosabban fogalmazva: egyéni vágyait, törekvéseit is a Csapat érdekében végzett munkában teljesíti ki. Az elhivatottság oltárán mindent feláldozó élet eszménye nyer itt megfogalmazást, de — nem heroizáló, patetikus, hanem — groteszk formában, groteszk hősben inkarnálódva. * * * Az 1949—1952-es periódus novellairodalmát húsz szerző negyvenkét írása képviseli, melyet hét folyóiratból válogattunk. A választék csökkenését nem is fejezik ki elég pontosan ezek az arányok. Az 1951-es év novellatermését két folyóirat (Csillag, Irodalmi Újság) tartalmazza, az 1952-est három (az előbbi kettő és az 1952-ben inditott Új Hang). A „fordulat éve” fölgyorsította azt a folyamatot, melynek során az irodalmi élet a politikai vezetés ellenőrzése alá került. A publikálás egyre nehezebbé vált, sok jelentős író hallgatásra kényszerült. Kevés korszak értékrendje mondható annyira formalizáltnak, mint ezé a periódusé (illetve amit az „ötvenes évek” immár elfogadott, bár pontos időhatárokkal nem rendelkező terminusával szokás jelölni). A korszak jellegzetes, a korabeli kultúrpolitika igényeinek eleget tevő műfajai (a termelési történetek, téesz-történetek) esetében a lehetséges szerepkörök és a szereplők funkciói éppúgy rögzítettek, mint a meseirodalomban. A termelési történetek a munkában való helytállást mutatják be, úgy ábrázolva a gyárban vagy a termelőszövetkezetben folyó életet, mint a régi és az új, a reakció és a haladás erői összecsapásának színterét. A küzdelem mindig példázatszerű, a történet túlmutat önmagán; még ha nincs kimondva, akkor is érzékelni lehet, hogy nem csupán az adott munkahelyi kollektíva sorsáról van szó, hanem egyszersmind a tágabb közösség, az ország, sőt a szocialista világrendszer ügyéről is. A küzdelemhez persze ellenfelek is kellenek. Az egyik oldalon a mindenre elszánt kárt okozók, a másik oldalon a nem kevésbé rendíthetetlen pozitív hősök, akik leleplezik az ellenséget és maguk mellé állítják a tanácstalan, megtévesztett tömeget. A klisészerű szerepek bárkire kioszthatók. Karinthy Ferenc Jókedvű esztergályosok (1949) című elbeszélésében még a régi világból ittmaradt, feketéző és szabotáló figurák, az irodavezető és a Nyugatról visszaszökött, munkásnak állt egykori katonatiszt képviselik az ellenséget, s velük szemben együttesen veszi fel a harcot a kommunista műhelybizalmi és a szociáldemokrata munkás. Örkény István Tízezer tégla Koreának (1950) című írásában már a gyári 73
