Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - Deme Tamás: Manipuláció, kontra nevelés (Archaikus emberkép-torzó a XX. század végéről)
5. Az iskoladarálótól a felszabadító nevelésig Eszmefuttatásomban a manipuláció természetrajzát és a pedagógiához való kapcsolatát próbáltam meg bemutatni. Az alábbiakban a torzítás iskolai okait veszem sorra, hogy legvégül eljuthassak a neveléshez, amely szerintem képes a manipuláció kizárására, megszüntetésére. Annyi rosszat hallunk lépten-nyomon az iskolarendszerről, hogy hovatovább minden rokonszenvünkkel az „esendő és kiszolgáltatott” iskola sajnálatába kezd minden tisztességes ember. Nota bene: tényleg nagyon sok vád éri mostanában az oktatási intézményrendszert. Az iskola valóban esendő és tényleg kiszolgáltatott. De ugyanakkor a bírálatok jogosak! Miért? Azért, mert egy természetes viszony a feje tetejére állt. Nem kívánom most felsorolni a szakirodalmat Iván Illich-től, Bourdieun és Gazsó Ferencen át Kozma Tamásig. Elolvashatok az elemzéseik. Most inkább megmaradnék a mindennapok szintjén, a hétköznapi, kis léptékű ügyeknél, amelyekkel a gyerekek és a szülők mindennap találkoznak, majd megidéznék egy szakértőt is. Az iskolai intézmény — sajnos — okkárl vonja magára a kritika pergőtüzét. Feltehetőleg, leginkább azért, mert mást csinál, mint amire kitalálták. Nem nevel, hanem oktat, számon- kér. S a jogos indulatokat azért váltja ki, mert ahogyan működik, az a mód erősen manipulativ. Az alábbiakban felsorolok néhány egészen apró, mindennapos tünetet, pici jelzést a fentiek szemléltetésére. A példák frissek, s közvetlen ismeretségi körömből származnak, konkrét iskolákból: Komformitás és a nemek. — В-éknél már a második gyerek lépett iskolaköteles korba. B. anyuka előre fél, hogy a kisebbik gyerek is eleve hátránnyal indul. Tudja, „rossz gyerek” jelzőt fog kapni a kicsi is. Fiúgyermekei vannak ugyanis. Mozogni és beszélni is szoktak. A tanítónéni lányos családból származik, neki is leánygyermekei vannak. A szülők magán-statisztikája szerint nála kizárólag a hátratevős kezű kislányoknak van esélye a jelesre. Kötelező önkéntesség. — A csapatvezető néni azt üzeni, ha holnapra nem hozok tíz kiló papírt és öt kiló tiszta rongyot, akkor igazgatói intőt kapok. (— De édes gyermekem, köztudott, hogy a hulladékgyűjtés önkéntes!) — Apu, kérlek, ilyeneket ne mondjál, úgyis kirúgnak rád, mert nem akartad megszavazni az évi ötszáz forint „önkéntes szülői felajánlást”. Egynézőpontúság. — Képzeld, megint kettest kaptam rajzból. Az ellipszisre. (— Miért, nem tudsz lerajzolni egy ellipszist?) Dehogynem, csak a tanár szerint az a méret jó, ahogy ő rajzolta a táblán. Nekem sajnos, nagyobb volt a rálátásom, ráadásul több szögből rajzoltam. Szerencsejáték. — Ma nem volt szerencsém. (— Miért?) Nincs telepátiám. Azt kérdezte a tanárnő, hogy tudjuk-e, mire gondol?... Gondolta a fene. — Meg azt is elemezni kellett, hogy mit gondol Arany János, amikor azt írta hogy... — Erre én szó szerint idéztem Arany véleményét a róla írt vélekedésekre, mire föl kaptam egy egyest. Diszkréció. — Anyuka, örülök, hogy ezen a koncerten találkoztunk, de nagyon kérem, beszélje meg a gyerekével is, erről ne tegyenek említést az iskolában, mert engem ott nagyon megszólnának... Indiszkréció — Igen, igaz a hir. G- bácsi tényleg elmegy az iskolából, mert valamelyik szülő feljelentette, hogy templomba jár. Fegyelmi. Időszerűség. — Nem, kedves szomszéd, most nem tanácsolom, hogy az igazgatóhoz forduljon a napközis bácsi verései miatt. Nemsokára lesz az igazgatóválasztás és az igazgató most egy hónapig mindenkinek mindent elnéz, hogy újraválasszák. . . — Abbahagyom. A fenti apró esetek rádiókabaré tréfák is lehetnének, de sajnos, nem azok. Valódiságukban nevetségesen kicsinyes, torzító helyzetek. S az a baj, hogy mögöttük egy életidegen folyamat zajlik, ahol az „oktatás tárgya”, a gyerek a legkevésbé fontos. A tanárképzőkben több helyütt még ma is azt tanítják, hogy van külön „értelmi”, meg „érzelmi”, meg akarati nevelés, hiába cáfolja több mint fél évszázada a pszichológia. Régesrég leírták a herbartiá- nus „kérdve-kifejtő” módszer lehetetlenségét, mégis léte ma is ugyanúgy megtalálható, mint száz évvel korábban. A nevelés alaphelyzete abból indul ki, hogy az kérdez, aki 57
