Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - Deme Tamás: Manipuláció, kontra nevelés (Archaikus emberkép-torzó a XX. század végéről)
gazdasági helyzetünk kérdéseit, a felelősség meghatározását, a kivezető utak programját, alternatíváit. A társadalmi nyilvánosság előfeltétele az információk rendelkezésre bocsátása. A vállalati adatok nyilvánosságra hozatalával párhuzamosan a népgazdasági adatok és tények részletesebb felszínre engedését is lehetővé kell tenni (ma minden inkább a titkosodás felé halad, aminek a következtében nemcsak a nagyközönség nem ismeri ki magát, de a vezetők is kölcsönösen becsapják önmagukat és egymást)”. — A felelős közgazdászok, pénzügyiek, szociológusok által készített elemzés okkal hangsúlyozza a társadalmi nyilvánosság előfeltételeként az információk rendelkezésre bocsátását. Akár az ipar, a közgazdaság, akár a pedagógiai fejlesztésről beszélünk, a modell hasonló. A Tudományos Akadémia által 1976-ban elkészített „hosszútávú” tantervi alapkoncepció (röviden: Fehér Könyv) nem kapott nyilvánosságot éppúgy, mint az 1978-as „átmenetinek” mondott reform előkészítő „társadalmi vitái”, s azoknak ellenjavaslatai, bírálatai. Tudott dolog, hogy az 1972-ben megjelent MSZMP pedagógiai állásfoglalás nagyon sok olyan progresszív javaslatot tartalmazott, amely* egyáltalán nem került bele az 1978-as tantervi megvalósításba. (így például a régóta igényelt integráció kérdése.) A hiány okai, a váltás elmaradásának érvei és a továbblépés perspektívái ismeretlenek maradtak a pedagógustársadalom előtt. Hiányoztak az információk — hiányzott a társadalmi nyilvánosság — s ez sokszorosan ütött vissza a pedagógusokra, az oktatási kormányzatra, s a tantervre magára. A szülők, a gyerekek előtt a kabarétréfák közhelyeinek szintjén jelent meg a „reform” kifejezés. Ha valami érthetetlen adódott a tankönyvekben, onnantól kezdve — legyintés követte, majd a lesajnáló hangsúllyal kiejtett szó: — „eh, reform”...— Indokolatlanul féltek az iskolarendszer akkori irányítói az érdek- és érték-ellentétektől. Hogy ne legyen nyilvánvaló ezek szemben állása, inkább választották az eltitkolás, elrejtés taktikáját. Nehogy szó érje a ház elejét, az önnön presztízsére (látszatára) olyannyira kényes iskolát! Pedig az érvek ütköztetése, a nyílt fórumon való véleménycsere sokkal nagyobb megértést szerezhetett volna a nem könnyű helyzetben lévő vezetésnek. (Kirívó példaként említem a hazánkban párhuzamosan színrelépett négy-öt olvasástanítási koncepciót. A minisztérium akkori illetékesei, ahelyett, hogy lehetőséget adtak volna minél több kísérletre, kipróbálásra, s a szakmai ütközésre, eldöntött tényként kezelték, hogy ők melyikre „tesznek”, s egy alapjaiban manipulált tankönyvi pályázaton megnyerették — a jószándékú favorittal — az előre eldöntött versenyt. A pályázat koreográfiája és hivatalos „szakvéleményezésének” mechanizmusa jól tanulmányozható Vitézy Lászlónak erről a témáról készített „ABC” című dokumentumfilmjében.) Mi lett volna ehelyett a célszerű megoldás? Nyilvánvalóan a pluralizmus, a többszempontúság szabad és nyílt képviselete, a szakmai értékek ellenőrizhető ütköztetése. Miért ne derülhetne fény a nyilvánvaló ellentétekre? Kapjanak „indulási sorszámot” és tisztességes versenyfeltételeket az eltérő koncepciók! Hadd lehessenek alternatívák! Egyedül a homály védi a manipulációt. Csak a napfényre-kerülés, a tisztázás segítheti a változtatás esélyeit. Bármennyire meglepő, még a gazdasági reform sikerét is a pedagógia sikeréhez kapcsolják a közgazdász szakértők: — „A reform — a piaci viselkedés, a demokratikus döntési folyamat, az új műszaki-technikai megoldáshoz való alkalmazkodás, a minőségi fogyasztói szemlélet, az állampolgári jogtudat — tanulási folyamat.” (HNF-dokumentum.) Nos, ha a pedagógia (fejlesztési-megtanítási folyamat) reformja maga is „tanulási folyamat”, akkor talán azokra kellene bízni a reform megvalósítását, akik valóban képesek az újtípusú viselkedés megtanítására. Sőt, akik nemcsak tanításra, hanem egy sokkal nagyobb — a manipulációt kizáró — fejlesztésre, — a nevelésre vállalkoznak. Nyilvánvaló, hogy bürokráciára minden államnak szüksége van. De a nevelésügyi reform értékesebb, törékenyebb, s szakmaibb dolog annál, hogysem bürokratára bízzuk a megtervezését... Pozsgay Imrének (még hajdani művelődési miniszter korából való) gondolata e kérdés személyi feltételére világított rá, máig érvényesen: — „A tanügyi rendszer reformjához a tanszemélyzet reformja is szükségeltetik. ..”— 56
