Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - Deme Tamás: Manipuláció, kontra nevelés (Archaikus emberkép-torzó a XX. század végéről)
Deme Tamás Manipuláció, kontra nevelés (Archaikus emberkép-torzó, a XX. század végéről) 1. Féligazság, mint a hazugság csomagolástechnikája Emlékkép kamaszkoromból: fölvonulunk. Igazándiból. Helyszín: a „Felvonulási tér”. Ez viszont csak félig igaz. Ilyen tér ugyanis nincs, illetve — olyan, mintha volna. De csak kétszer egy évben, ráadással esetleg háromszor. Normális körülmények között Dózsa György út a neve. A térképen is így szerepel. A rádió viszont következetesen átkereszteli. A Nagy Alkalomkor, Pirosbetűs Ünnepeken. De nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy nélkülünk nincs fölvonulás. Mert MI az Alkalom szerves része vagyunk. Mármint az emlékeimben. Az időpont: a 60-as évek eleje, azaz a gimnazista korom. A nagy tér csaknem olyan, mint az 50-es években. Ám feltűnő változásra utal egy híres-hirhedt szobor eltűnése. Már csak hiányával van jelen a kétemeletes, bajszos Tanító, akit tizéves koromig naponta láthattam. Később feldarabolt részeit nézegettem — fotókon. Majd eltüzeltük. A fotót. (Hogy is mondtam? A „hiányával van jelen”? Akkor hát jelen van, vagy nincs jelen? Lássuk csak...) A tér megújult, s a felvonulások is mások. Mégis, mintha egy hatalmas bronzszobor néha belenyúlna kezével... Pedig eltűntek a „ ... vasököl, oda sújt, ahova köll” feliratok, eltűntek a teherautón ágáló, feszítő élőképek. Helyettük délceg, erőt sugárzó fiatalok sora. A hangosbeszélő is ellágyulva mennydörgi: —„ ... és most, most következik a SPORTOLÓ IFJÚSÁG menete ... ”— Hm, ezek MI vagyunk. Mi, akik nélkül nem lehet felvonulás. S ha ebből kitetszik az olvasók egy részének, hogy a „MI” a Sportoló Fiatalokat jelenti, — akkor tévednek. Mi = a környező gimnáziumok kivezényelt tanulói vagyunk. Fegyelmezett, zárt sorokban, zászlót emelve, ragyogó, friss színű melegítőkben. Meg — némi tudathasadással. Elvégre, keményen vigyáznunk kell a LÁTSZATRA! Komoly felelősséggel jár a MINTHA. Úgy lépni, mintha valóban sportegyesület volnánk . .. Úgy lépni, mintha csupa gátfutó, rövid- és hosszútávú súlyemelők volnánk ... Nehéz feladat, de megéri. Eltölt minket a korszakon átsuhanó „egy- részt-másrészt” dialektikájának elégedettsége. Igaz, másnak hisznek minket, mint akik valójában vagyunk. Dehát, a színészek is másnak mutatják magukat! Lehet, hogy mi is művészek vagyunk ... ? Másrészt: elmaradnak a tanórák a próbák miatt. S mindennek betetőzéseképp: olyan sport-melegítőkbe öltözünk ..., amilyenekre sose volna pénzünk! Megéri, srácok, nem igaz? (Igaz, később vissza kell adni, de addig is, olyan — mintha ...!) Ráadásul mindezt elszámolják KISZ-munkának. Talán még az osztályzatba is beszámít! S eközben folyvást süt a nap! Mindezért igazán elviselhető az a csekélység, hogy úgy kell csinálnunk, mintha sportolók lennénk! Minket néz a fél ország a tévében! Fantasztikus dolog, ott guggolni az ÉLJEN szó-alakzatban! (Képzeld, én már voltam egyszer ékezet is!) De a legegyszerűbb az, amikor széjjelüvölti parancsszavát próbákon a hangosbeszélő: — „Figyelem! Az adott jelre mindenki, egyszerre, SPONTAN LELKESEDÉSSEL ÉLJENEZVE rohan a dísztribün elé .. . !”— — Rohantunk. Torkig, fülig spontán lelkesedéssel. A nézők gyönyörködtek hosszú futásunkban. S mi fanyar grimasszal elkönyveltük az újabb dialektikát: úgy tapsolnak a 51
