Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - Gyarmati György: A társadalom államosításától az állam társadalmasítása felé
„erősítse a központi hatalom befolyását, s ezen keresztül biztosítsa az MDP közvetlen befolyását” a társadalmi lét különböző szféráiban. Sőt maga az átszervezés az akkori idők egyik axiómaként kezelt tételéből következően az „éleződő osztályharc” aktuális szükségletei alapján válik indokolttá: „A népi demokráciában e helyesen szervezett államapparátus egyik döntő eszköze az osztályharcnak, a kapitalista elemek elleni harcnak ... Az átszervezés és minden részintézkedés is alkalmas harci eszköz legyen a politikai küzdelem különböző fázisaiban, tehát igazodjék a mindenkori szükséglethez, (most pl. legyen figyelemmel a kulákság elleni harc periódusára)”. Amiképpen a gazdasági szférában a vállalatok az átszervezést követően csupán egy felülről vezérelt tervutasítás végrehajtó egységeivé váltak, ugyanúgy váltak a tanácsok az ötvenes években a politikai szférában a párthierarchia vertikális-területi szintjeit igazgatásszervezeti oldalról kiszolgáló adminisztratív komplementer intézményekké. A proletárdiktatúra első éveiben a rendszer autokratikus stabilizálását és a maximális gazdasági teljesítőképesség biztosítását célzó új intézményi struktúrák mellett számos további represszív intézkedés jelezte a társadalom alávetettségének kiteljesedését. Ezek közül elsőként azokat a mozzanatokat kell említenünk, amelyek közvetve vagy közvetlenül a társadalom mind nagyobb hányadának anyagi létfeltételeit állami alárendeltségbe utaltak. Az 1946. évi gazdasági stabilizáció során a munkás bérszínvonalat átlagosan az 1938. évinek az 50%-a körüli értékben állapították meg, míg az alkalmazotti rétegeknél ennél is alacsonyabban, hogy az — korábbi jobb bérezési szintjüket felszámolandó — a munkáskategóriák bérszíntje felé közelítsen. S még ha ez a helyzet a következő években — bár korántsem általánosan — némileg javult is, azt számottevően rontotta az 1949—1953 közötti években bekövetkező 15—20%-os visszaesés, ilymódon az 1945 utáni első évtizedben a bérből és fizetésből élő, időközben egyre növekvő társadalmi csoportok anyagi helyzetének javulásáról aligha beszélhetünk. Változás leginkább abban tapasztalható, hogy míg a háborút közvetlenül követő években a redukált bérszint megállapítását a háborús pusztulással és a jóvátételi terhekkel hozták összefüggésbe, addig ennek későbbi fenntartását azzal magyarázták, hogy a szociális juttatások körének kiterjesztésével az állam különböző csatornákon bérben nem jelentkező további jövedelemhányadot térít a lakosságnak. Ebből a tervgazdaság ipari beruházásokat maximálisan előtérbe helyező gyakorlata mellett vajmi kevés realizálódott, sőt, további tényleges bércsökkenést jelentett az az „önkéntes” terv- és békekölcsönjegyzés — esetenként a fizetések 15—20 százalékáig — mely a politikai és adminisztratív pressziót kombináltan alkalmazó ismétlődő kampányok eredménye volt. Mindezek együnes hatásaként gyorsult fel a „kétkeresős” családmodell egyre szélesebb körű térhódítása. A nők intézményes munkavállalásának növekedése tehát legalább oly mértékben a megélhetés biztosítása által motivált gazdasági késztetés eredménye, mint amilyen mértékben a kor újabb vívmánya az emancipáció útján. Ez az ötvenes években egyúttal a társadalom mind szélesebb rétegeinek „káderlapos” politikai felügyeletét is szolgálta. A társadalom fölötti állami omnipotencia kiépülésének bemutatásakor természetesen nem tekinthetünk el a — kiépülés kezdetén még legnagyobb létszámú társadalmi csoportnak — a parasztságnak a proletárdiktatúra gazdasági-politikai rendszerébe való integrálása módozatairól és eszközrendszerétől sem. Az 1945-ös földreform alapvetően átalakította ugyan az agrártermelés alapegységeit jelentő mezőgazdasági birtokok (és birtokosok) struktúráját, ugyanakkor a hat és fél százezer м/birtokos és a hagyományos, erősen tagolt gazdatársadalom mellett, többszázezren — kiosztható föld hiányában — jogosultságuk ellenére sem részesedtek az „ősi juss”-ból. Az újjáépítési periódus már kezdetektől iparpreferáló jellege nem csupán a népgazdaságnak — épp a földosztás eredményezte — új agrárviszonyokkal összehangolt fejlesztését gátolta, de kézzelfogható érdemi támogatás hiányában bizonytalanná tette a baloldali törekvések paraszti támogatását is. A juttatás által megnyerni kívánt újgazdátársadalom a földje műveléséhez szükséges igaerő és eszközállomány beszerzéséhez, s ezen keresztül egzisztenciájának stabilizálásához — a politikai deklarációk alapján — joggal várta volna az új rendszer érdemi segítségét. 42
