Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - Gyarmati György: A társadalom államosításától az állam társadalmasítása felé
A gazdasági életnek különösen az 1946-os stabilizációt követő mind szélesebb körű állami ellenőrzés alá vonása a mezőgazdaságot ab ovo hátrányosan érintette. Itt a stabilizációs árpolitika az agrárolló szélesre nyílását jelentette, a hitel mint materiális segítség éppen hiánya miatt vált csak fogalommá, az adó pedig a kötelező terménybeszolgáltatással együtt a parasztság minden rétegét súlyosan megterhelő olyan mértékű értékelvonásként funkcionált, amely már ekkor is az ipari újjáépítés finanszírozásának egyik jelentős eszköze volt. Mindezekből következően a mezőgazdasági újjáépítés más ágazatokhoz viszonyított jóval lassúbb üteme nem az új birtokstruktúrának, s nem is a parasztság erőfeszítéshiányának volt a következménye, hanem sokkal inkább a korabeli gazdaságpolitikának. A két munkáspárt egyesülését követően az agrárszférában addig elsődlegesen a gazdasági szabályozók közvetítésével érvényesülő állami beavatkozás egyre inkább politikai szempontú, s adminisztratív eszközöket is alkalmazó intézkedésekkel egészül ki. Alig néhány héttel a Magyar Dolgozók Pártja megalakulása után, — a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának a proletárdiktatúra Jugoszláviában követett gyakorlatát alaptalan vádak nyomán igaztalanul elítélő határozatával szoros összefüggésben — az éleződő osztályharc tételéből kiindulva a kulákság elleni harc válik az agrárpolitika központi célkitűzésévé. Kimondják, hogy „minden egyéb szempontot, így a termelés megszervezésének szempontját is alá kell rendelni ennek a célnak”. Mindez, ugyanezen év, 1948 őszétől szorosan összekapcsolódik a mezőgazdaság — most már a parasztság egészét érintő — három-négy év leforgása alatt megvalósítani szándékozott szövetkezeti átszervezésével. Ekkor ugyanis már nem csupán azt mondják ki, hogy a kuláknak „elvesszük földjét, házát, gépét”, hogy azokat a megalakuló szövetkezeteknek juttatva segítsék a kollektív gazdálkodás — jelzett ütemben tervezett — megvalósítását, hanem azt is, hogy „a mezőgazdaságot, mint az akkumuláció igen fontos forrását, a jövőben az eddiginél sokkal jelentékenyebb mértékben igénybe kell vennünk”. Ez a nézet lényegében már a közgazdasági irodalomban „szocialista eredeti tőkefelhalmozásnak” nevezett tétel politikusi megfogalmazása. Ennek lényege, hogy eltérően az eredeti tőkefelmalmozás „klasszikus” módjától, amikor külső, (esetleg gyarmatosítás útján alávetett) területtel folytatott egyenlőtlen gazdasági kapcsolatból származó nyereség biztosította a belső, „anyaországi” fejlesztés financiális alapját, itt — nem csupán „gyarmatok”, hanem a korabeli világpolitikai helyzettel is összefüggő külső pénzügyi források hiányában —, a gazdaság egyik szektorának (mezőgazdaság) „kizsákmányolásából” nyert anyagi eszközökkel kívánták fedezni a másik szektor (ipar) fejlesztési-beruházási költségeit. Hozzá kell tenni, hogy mindez állami beavatkozást és kötött gazdálkodást folytató tőkés (államkapitalista) berendezkedés keretében sem elképzelhetetlen, s lényegében ilyennek tekinthető a magyar újjáépítési periódus is. Ami a szocialista tőkeakkumuláció megkülönböztető sajátja, hogy a piaci mechanizmust redukálva, a termelés nyereségét nem csupán különböző gazdasági eszközökkel (árstruktúra, adórendszer) kívánja elsajátítani, hanem a termelés intézményrendszerét is államosítja. Ez jelen esetben vonatkozik a mezőgazdaságra is, bár politikai szóhasználattal szövetkezetesítésnek nevezik. Az állam az ennek révén nyert „nyershozam” egészével rendelkezve remél maximális bevételhez jutni, melyet azután redisztibuciós úton fordíthat más szektor, — esetünkben az ipar, s ezen belül a haditermelést is szolgáló nehézipar — kiemelt fejlesztésére. Elsődlegesen tehát a „vas és acél országát” egy tervciklusban megteremteni kívánó voluntarista gazdaságstratégia volt legfőbb motiváló tényezője az erőszak legkülönbözőbb formáit is alkalmazó szövetkezetesítési kampánynak. Ennek természetesen a politikai és az ideológiai szférában is nyomatékot kellett adni. így került sor annak megfogalmazására, hogy a más területeken már előrehaladottabb szocialista átalakulás árnyékában a fennmaradó paraszti magángazdálkodás — úgymond — tovább élteti, sőt naponta termeli újjá a tőkés viszonyokat, s ennek jegyében léptetik életbe a kulákságot — mint a kizsákmányoló osztály maradványait — likvidálni igyekvő gazdasági és adminisztratív intézkedéseket. De, míg a nyilvános propaganda és a tönkretételt célzó gyakorlat valóban velük szemben érvényesült a legdrasztikusabban, a pártvezetés ugyanez időbeni — nem a nyilvánosságnak szánt — állásfoglalásai, mely szerint „az új gazdák és a középparasztok 43