Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - Gyarmati György: A társadalom államosításától az állam társadalmasítása felé
zás központi feladattá válásával felszámolták az iparfejlődés során kialakult, gazdaságilag hatékony vállalati kapcsolatrendszert. Nemcsak az egymást kiegészítő, egymásra épülő vertikális üzemek rendszerét bomlasztották fel, hanem lényegében megszűnt a vállalatok közötti közvetlen együttműködés is, a termelőegységek gyakorlatilag csak irányító szerveiken keresztül érintkezhettek. A tervgazdaság kiépülő rendszerének egyik jellegzetessége éppen az lett, hogy a horizontális és a vertikális, tehát a termelők és a felhasználók közötti kapcsolatok helyett a hierarchikus kapcsolatok váltak uralkodóvá. A felhasználók igényeit így nem a közvetlen megrendelések, hanem a felettes szervek által közvetített szükségletek tervformába öntött, módosított változata jelezte. Mivel tulajdonképpen minden terméknek szerepelni kellett a központilag jóváhagyott tervben, a termelés nem tudott rugalmasan alkalmazkodni a felmerülő szükségletekhez. Az ebből származó problémákat fokozta, hogy a nagyobb vállalatokba beolvasztott kis- és középüzemek termékeinek egy része eltűnt, mivel azokat gyáripari méretekben sem előállítani, sem tervezni nem tudták. Mindennek következményeként a termelésben, a fogyasztásban és a szolgáltatásban állandósultak az ellátási zavarok, mindennapos lett a hiány.” A pártvezetés által elhatározott fejlesztési volumen és tempó, illetve a megvalósításhoz mozgósítható természeti és társadalmi kapacitás között feszülő ellentmondás eleve számításba vette a szervezett erőszak elemeinek beépítését az irreálisan megszabott célkitűzések elérését szolgáló eszközrendszerbe. Mindennek a társadalom egészére, annak önmozgására, önkifejezésére, képviseletére való visszahatása már túlmutat a gazdasági aspektuson, mert, bár a gazdaság fejlesztése az átalakulás szükségleti oldaláról nézve is centrális kérdés volt, a megvalósítás eszközrendszere közvetlenül érintette a társadalmi lét más szféráit is. Ennek vizsgálata során néhány olyan korabeli politikai és ideológiai előfeltételezésből kell kiindulnunk, melyek ugyan időközben túlhaladottá váltak, de az akkori politikai cselekvést direkt módon befolyásolták. A kommunista párt a proletárdiktatúra megteremtését jelentő hatalmi-politikai intézményrendszer kizárólagos birtokbavételével, és a magán- szektornak az ipari, a kereskedelmi, a szolgáltatási és a kulturális szférában végbevitt széles körű államosításával, azaz a tulajdonviszonyok gyökeres átalakításával a felépítmény szintjén elértnek tételezte a fejlettebb termelési viszonyokat. Az ehhez képest fejletlen termelőerőknek — a gazdasági alapnak — a fejlett termelési viszonyok szintjére emelését elsődlegesen a gazdasági erőforrások és a társadalmi „élőerő” maximális koncentrálásával, minden területen központilag irányított és ellenőrzött működtetésével vélte elérhetőnek, s a hatalom birtokában most már bármilyen célkitűzés megvalósíthatóságát is ugyanúgy politikai elhatározás függvényének tekintette, mint korábban a pártok felszámolását, vagy az államosítások keresztülvitelét. Az új rendszer autokratikus vonásai akkor váltak mindinkább szembetűnővé, amikor a társadalom azon csoportjainak politikai intézményeit fosztotta meg tényleges képviseleti funkcióitól, amelyek nevében az uralmat gyakorolta. Ennek egyik területeként a szakszervezeti mozgalom említhető, melynek 1948—1949-ben végrehajtott strukturális átalakítása egyben tevékenységi jogosítványait is radikálisan megnyirbálta, megfosztva azt a termelés alapegységeit képező gyárak, üzemek életébe, működésbe való érdemleges beleszólás jogától. Ennek eredményeként a rendszer legfőbb társadalmi bázisát jelentő munkásosztály érdekképviseleti, érdekvédelmi szerve sztahanovista- és egyéb versenymozgalmakat adminisztráló, vasárnapi-, sztálini-, és Rákosi-műszakokra buzdító, a sorozatos normarendezések és az egymást követő tervfelemelések „indokoltságát” „a még kellő öntudattal nem bíró dolgozóknak” megmagyarázó propagandafórummá vált; ez viszont nemhogy joga, de kötelezettsége volt. Hasonló — bár sokkal inkább csak látszólagos — funkcióváltáson megy keresztül létrehozása során a proletárdiktatúra igazgatási fórumaként életre hívott tanácsrendszer intézménye. A látszólagosság ez esetben arra vonatkozik, hogy a közigazgatás ezen, 1950 folyamán működésbe lépő új szervei a publikus érvelések szerint a dolgozó nép közigazgatási egységeken keresztül is biztosított képviseleti fórumai, a gyakorlatban azonban az új igazgatási rendszer direktpolitikai feladata — ma már dokumentálhatóan — az volt, hogy 41
