Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 11. szám - Hernádi Miklós: A szobafogságra ítélt táj
Reggeltől estig frakkban feszengeni, lakkcipőben szenvedni... tolongani és mások vállára hágni, hajlongani, köszönni, utat törni! Ó, istenem! Hol van Fontarábia, az aranyfövényű, hol kék a tenger, feketék a házak, és madarak dalolnak a romokon? Még tudom a járást a hóban, éles a levegő, és hegyi barlangokban zümmög a szél. Hosszú füttyel serkenti kóbor kutyáit a pásztor, meztelen mellkasa szabadon tágul, és lucfenyő illatával terhes a levegő.” Flaubert 1842-ben kelt levele az ipari-városi civilizációból való elvágyódás egyik pregnáns kifejeződése. Akár csak az a későbbi, bosszús levélbeli megjegyzése, hogy a kirándulók mindenütt „szivarcsutkákat és pástétomdarabkákat” hagynak maguk után, s ez elveszi a barangolás örömét — mert rávilágít, hogy az új korszakban már éppen az ember az, akinek hiányoznia kell a tájból ahhoz, hogy a táj valóban felüdíthesse egyetlen szemlélője lelkét, aki viszont nem látható, mert éppen ő szemlélődik. A fotótapétán feszülő, emberalakoktól és emberalkotta objektumoktól „be nem szennyezett” táj pontosan ennek az elvágyódásnak ad tápot. De hangsúlyozni szeretném, hogy nem a technikai civilizáció különféle masinériái elől akar elmenekülni az, aki fotótapétát ragaszt a falára, hiszen ezek valósággal ellepik a fotótapéta közvetlen környezetét, sőt, itt-ott be is nyomulnak abba, mint például a cirkófűtés elektronikus hőfokszabályzója, amelyet körülményes lett volna más felsíkra átszerelni. Nem. Ő a napi élet megterhelő, zűrzavaros, kellemetlen, konfliktusos emberi viszonylataiból akar kilépni, amikor minden technikai jóval felszerelt lakásába belép. A fotótapéta tehát — maga is technikai termék lévén — nem annyira technikatagadó, mint inkább embertagadó műfaj abban az értelemben, hogy semmit sem ábrázol, ami a társadalom, bármilyen társadalom „világi üzletére” emlékeztetné szemlélőjét. (A klasszikus tájképfestészet szinte mindig tartalmaz pásztort, vadászt, távolban ringó hajót, vándort, de legalábbis lakatlan romot.) Effajta, a többi embert, a társas létet kicenzúrázó voltában és funkciójában a fotótapéta közeli rokona meditációnak, a jógának, a „belső utakra” figyelő lelkigyakorlatnak, amely — paradox módon — éppen a másnapi hatékonyabb társaséletre készíti fel a munkaerejét elernyedéssel reprodukáló embert. (A fotótapéta idegnyugtató, idegregeneráló funkciója révén egylelkű a szobában lüktető diszkózenével is, amely szöveges ugyan, de elérhetetlen és mellékes a szövege, és szinte kizárólag oldott Moll hangnemekben lüktet, vagyis a lombzúgás, a távoli ménesdübörgés vagy tengermorajlás hangeffektusait kelti.) A házhoz jövő, fényűző, mert egyébként csak méregdrágán megszerezhető magányos látvány még néhány más jótéteményt is tartogat. Mivel e lakberendezési megoldás, mint említettem, először elegáns képzeteket keltve (légiforgalmi irodák, vezérigazgatósági tárgyalók stb. falain) tűnt fel, az így kiadjusztált lakás a felzárkózás tényét, vagy legalább igényét nyilváníthatja ki — magasabb társadalmi környezetekben. Különösen kapóra jön az a jelzőfunkciója olyan lakókörzetekben, ahol — a lakásvételárak, telekárak azonossága miatt — megközelítően azonos vásárlóerejű emberek vannak összezárva. Némi egyéniséget is kinyilvánít a fotótapéta-kínálat valamelyik tételének a falra költözött választása. A házigazda előadhatja, miért kötött ki éppen ennél a tájnál, esetleg miért éppen ezt hozta haza turistaútjáról, és nem valami más ábrázolatot. (Hasonlóan lehet érvelni amellett, hogy valaki miért szereti hegyek között, vagy éppenséggel víz mellett tölteni a szabadságát. Már e szűk, kettős választás is bőséges alkalmat ad az érvek és ellenérvek felsorakoztatására.) Játék lehetőségét is felkínálja az élethű látvány: a szoba más berendezési tárgyai ötletesen vagy akár pajzánul is rímelhetnek a fotótapéta formációira. A műfaj nagy negatívuma viszont a Magyarországon általános helyhiánnyal függ össze. Látszólag helyhiányt orvosol, hiszen a bekeretezett táblaképnél is kisebb légteret tölt be, ám valójában inkább helyhiányt támaszt, mert a fotótapétával borított fal felé csak alacsony és megválogatott berendezési tárgyak helyezhetők. A lakást voltaképpen a fotótapéta lakja, minden(ki) más hozzá kénytelen igazodni, nehogy takarás jöjjön létre. Egy-egy lakás 71
