Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 11. szám - Hernádi Miklós: A szobafogságra ítélt táj
hasznos, függőleges falfelületének akár 25-30 százalékát, függőleges faldarabjai közül épp a legterjedelmesebbet sajátítja ki magának a gigantikus látvány, amely előtt nem elegendő folyosót hagyni; valóságos felvonulási területre van szükség, hogy a fotótapéta — mint az kívánatos — teljes terjedelmében, egyetlen pillantásra szemügyre vehető legyen. (Hozzájárul a lakások helyhiányához néhány más körülmény is: a görgőkkel felszerelt, monstruó- zus ülőbútorok, a szögbeverés lehetetlensége, ami miatt mindent — lábakon — a talajra kell helyezni stb. Ez utóbbi körülmény egyébként a fotótapéta mellett szól, hisz ha úgysem lehet szöget verni a falba, miért ne borítsuk be olyasvalamivel, ami a fogast—képet— polcot—faliszekrényt—virágtartót stb. úgysem tűrné?) Visszatérve azonban a tartalmi mozzanatokhoz, kapóra jön, hogy — ellentétben képző- művészeti alkotásokkal vagy ezek reprodukcióival — a fotografikus tájkép birtoklójának nem kell attól tartania, hogy az esztétikum ingoványos terepén való járatlanságát bárki tetten éri, megmosolyogja. A fotótapéta nem a kiszámíthatatlan művészetből, hanem a vitán felül álló életből való. S az már csak nem kifogásolható, ha valaki a természet rajongója? Ősi szuvenír-motivációkat is őriz ez a műfaj. Ahogy a Szentföldről hazahurcolt kereszt- darabok, csontszilánkok, talajminták kissé a terület birtokba vételét tanúsították, s ahogy később a velencei kicsinyített gondola is azt jelezte, hogy a vitrin gazdája tényleg ott járt, s így joggal mutatja fel Velence egy darabkáját, úgy a fotótapéta is az illető táj, illetve pars pro toto alapon az egész ország, az egész földrész, az egész zooszféra birtokba vételének illúzióját kelti. Cseppet sem telekkönyvi értelemben. De hát a fotótapéta előtt álló tévékészülék is naponta ontja a szebbnél szebb látványokat, amelyek — szerény előfizetési díj fejében — az üzemeltető jogos „tulajdonaivá” lesznek. Miért ne lehetne egy kitüntetett látványt kiragadni, kimerevíteni s kinagyítva a falra tűzni? Csak szebb az, mint a gázgyár, amelyet az ablakból látni! Ha ajiázigazda naponta a gázgyárban dolgozik, és szabad idejében is a gázgyárat látja, valahányszor az erkélyről szőnyeget porol, jóleső dolog arra gondolnia, hogy egyetlen szálon azért mégiscsak összeköttetésben áll a nemessel, a támadhatatlannak a fennkölttel és a széppel. A gázgyári dolgozót úgy emlékezteti a fotótapéta az egész világra, amelynek elvileg büszke birtokosa, mint a lecsúszott grófnőt valahai gazdaságára az a csorba teáscsésze, amely a 24 személyes szervizből még megmaradt. Többről van tehát szó, mint a felzárkózás puszta igyekezetéről, nem tagadva persze, hogy sokaknál kevés más motivációja van a portéka beszerzésének, mint az, hogy valakiknél, akikhez jó volna hasonulni, már van ilyen. Ki-ki máshol szeretne lenni, mint ahol van: kotyogják ki ezek a gigantikus képek. Csak a testem tanyázik az elhasznált, leromlott Gagarin-lakótelepen, a lelkem valahol a brazil őserdőkben vagy egy napszítta kenyai tengerpart körül szárnyal. Ez a manifesztumszerű beismerés (vagy elszólás?) nem minden előzmény nélkül lüktet a mai magyar lakásbelsőkben. A legkoszosabb számlázókban vagy melegedőkben is színes képeslapokat látunk évtizedek óta az üvegablak keretébe tűzve, a falra rajzszögezve. Külföldi, barátságos és gazdag tájak, idilli vagy egzotikus szépségdózisok pompáznak azokon a jókora kalendáriumlapokon is, amelyek az elvágyódás újabb kinyilvánítói a különféle műhelyekben és irodákban. Az ember mindig rávetítette (akadályoztatott) vágyait környezetére, különösen ha akarata ellenére, huzamosan kellett időznie benne. Lásd például a tömlöcfalakra rótt keresetlen jelzéseket, vagy a lövészárkokban kifarigcsált hazavágyó mütyüröket. Új jelenség azonban, hogy az ember ma már tulajdon otthonából is elvágyódik. És — a mérettel összefüggésben — új jelenség az is, hogy a szoba négy falának egyike a maga teljes egészében elidegenül a szobától, gyakorlatilag felnyitva a szobát. Azért érkezik haza a honpolgár táskástul, cekkerestül, hogy nyomban kiröppenjen a lakásából valami svájci vagy dalmát vidékre, amelyben nyomtalanul felszívódhat, civilizált voltában megsemmisülhet. Az a fotótapéta, amely a színpompás erdőség egyik fatörzsén turistajelzést is őriz, 72