Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 11. szám - Szabó Miklós: Vissza a természethez - Che Guevarától (A magyar poszterek és a magyar nosztalgiahullám)
haj tónál is kevesebb ideje volt, ez az életszféra egész életét nézve még inkább periférikussá vált. Nem szerveződhetett erre sem identitása. Marad, maradna tehát a szoros értelemben vett egyéniség. Mi az voltaképp mai szemmel, szociológiailag nézve? Az a reziduum, ami a személyiségben a társadalmi szerepek elvonása után marad. Nem lehet sok kétségünk aziránt, hogy ez a reziduum nem elég erős ahhoz, hogy reá új identitás épüljön, amely meghatározza az egyén helyét a közösségben, a amely a közösségbe gyökerezteti. Noha, mint láttuk, a szerepek ezt a társadalomba integráló funkciót különböző okokból uralják, betöltik, a személyiság azonban éppen ezáltal teljes mértékben elidegenedik, gyökértelenné válik, mivel csak szerepekből áll. S az egyed ezekben és minden fontos viszonylatában felcserélhető. A tradicionális világban ez másként volt: ott nem szerepek voltak, amiket elvileg minden átlagos személy betölthet, ott mindenki felcserélhetetlenül beleszületett a társadalomban elfoglalt helyzetébe. A modem korban az ember felcserélhetetlen minden olyan viszonylatban, amelyben helyét nem szerep, hanem a fenti értelemben vett egyéniség jelöli ki (szerelem, barátság). Az egyéniségnek önereje híján kívülről kellett erőt kapni ahhoz, hogy önmagát oly mértékre növelje, hogy a társadalmi identitás hordozója lehessen. Ami történik, nem csupán kiútkeresés egy zavaros közösségi állapotból. Ez nem kevesebb, mint az ’56 utáni konszolidáció során dezorganizálással politikailag ártalmatlanná tett társadalom újraszer- veződésének első, legeslegkezdetibb lépése. Ezen túl, újra szabadságharc (mint általában a művészet, a vallás) az elidegenedés ellen. Akárhogy túldimenzionálom is ezzel szerepét, a poszter megváltozó funkciója a hetvenes években mindennek része. Az egyéniség itt is, mint Nyugaton, az informális szerveződésbe ágyazódhat csupán. Az ebbe beilleszkedő személyiség saját közege csak az újra megtalált intimitás lehet. Ennek, a karriertársadalomban és az az ellen ifjúság-kultúra, „ifjúsági probléma”-ként folytatott harc során elvesztett, sőt feladott intimitásnak visszanyerése az egyén újratelepítésének első lehetséges lépése. Ehhez segít hozzá a lakás megváltozó dekorációja is. Nem úgy, hogy a lakás berendezése, díszítése megkísérli visszacsinálni azt a változást, amit a poszter lakásban való megjelenése okozott: azt, hogy a lakásdísszé vált plakát behozta az utcát a lakásba, kinyitotta a lakást az utca felé. Nem térhetett vissza az új intimitást megteremtendő a külső világtól újra elzárkózó lakáshoz, mint az exkluzív kisvilág keretéhez. Amikor a hatvanas években a nyugati újbaloldal körében a lakás kinyílt a külső világ felé, nem a bizonytalanság gesztusa volt. Nem a közösségtől elszakadt személy keresett a külső világban támaszt, hanem a közösségbe magát erősen beágyazóttnak érző új baloldali személyiség expandált, tágította ki kisvilágát az utcáig, mert ott is otthon érezte magát. Ez a tágítás erősítette, nem csökkentette otthonosságát. A hetvenes évek magyar otthonát szervező személyben azonban nyoma sem volt a kifelé expandáló dinamikájának. Ez lehetett volna elég erős ahhoz, hogy lakását újra elzárt világgá tegye, ha a külső világban nem érzi otthon magát. Itt azonban az „interieur” újrafelépítéséhez külső impulzus kellett. Aki saját otthonában nem érezte otthon magát, annak a külső világban kellett keresnie valami számára otthonosat, és ezt kívülről be kellett hoznia a lakásba, a belső otthonosság újrateremtéséhez. A poszterre hárult a feladat, hogy ezt a külső otthonosságot kívülről behozza. Az új intimitáskeresésben feszültséget okoz, hogy a külső világban olyan otthonosságokat találnak, amely a lakás bezárása irányába hat, vagy olyanokat, amelyek továbbra is nyitva tartják a lakást kifelé, a külső hatások irányába. Itt nem harmonizál a nyugati hatás és a hazai szükséglet. Nyugaton a rokonaktivitás célja az egyéniség visszaállítása az újbaloldal által végzett felszámolási, szétbontási kísérlet után. Ez a törekvés sok tekintetben a külső társadalomtól való elzárkózás formájában történt. A nyugati egyén, ki társadalmába (a nem hivatalosba, hanem az alternatívba) erősen beágyazottnak érezte magát, a társadalomtól való egyéni elzárkózást bizonyos mértékig kockázat nélkül teheti. A magyar személy viszont egyénisége építésével, az ezt lehetővé tevő intimitással a közösségbe való beilleszkedését kereste, nem a további elszigetelődést akarta. Azok az intimitásépítő technikák, a hagyomány felfedezései, amelyek nyugatról jöttek, sqk esetben elszigetelő 64
