Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 11. szám - Szabó Miklós: Vissza a természethez - Che Guevarától (A magyar poszterek és a magyar nosztalgiahullám)

elidegenült voltával szemben humanizálttá. Az antropomorfizációt pedig az intimitás teremti meg. Az informális szerveződés bármely célra képződik, mindenképp az intim szféra meghosszabbodása. Az újbaloldal igen erős életforma és szemléletalakító hatásán átment és azon túljutott társadalmi köröknek vissza kellett találniuk személyiségük, individualitásuk újrafelépítéséhez. Újra az előtt álltak, hogy a közösségbe beillesztő identitást önmagukban, egyéniségükben kell fellelniök. Az informális közösség, a legelfogadhatóbb társadalmi létezés kerete az intimitás körül szerveződött. Eredetileg az intimitás a személyiségből sugárzik ki. Ez a kisugárzás teremti meg a személy, az egymáshoz kötődő személyek körül az intim kisvilágot. Az újbaloldali hatások által szétzilált személyiségből, melyet ez a másfajta közösségszervező dinamika egyszer már megfosztott intimitásától, nem indult ki ilyen kisugárzás. A körülötte újra felépítendő kisvilág intimitását az egyén nem vehette önmaga szubjektivitásából. Külső erőket kellett igénybe vennie. A lakásnak újra az intim kisvilág székhelyévé kellett lennie. A poszter, amely az újbaloldal idején a külvilágot, az utcát vitte be a lakásba, hogy feloldja annak intimitását, most, a hetvenes években az ellenkező funkciót kapja. Részt kell vennie abban, hogy visszakerüljön a lakásba az intimitás. Mivel a benne lakók bensőjéből nem fakad — kívülről kell a lakásba visszahozni. A poszter behozta az utcát, kitágította, megnyitotta a külvilág felé az intim kisvilágot. Az egyén, a lakás lakója nem volt elég erős kisugárzó centrum ahhoz, hogy otthonából kiszorítsa a külvilágot, és az intimitás kisvilágát újjáteremtse.

Ahol a világ — akár makro- akár mikrovilág — gyökeres újjáteremtése van soron, amikor még az alakuló új nem kezd formát ölteni, a formanyerés első lépése elkerülhetetlenül valamely hagyomány. A tradició kölcsönöz nyelvet annak megfogalmazásához, ami még nem találta meg nyelvét saját mondandója közlésére. A hagyomány nem egyszerű múltba visszahúzó avittság; a hagyomány lehet a par excellence avantgárd első megnyilvánulási lehetősége is. Tradicionalizmusba öltözött hypermodernség volt egykor a romantika; a századelő művészeti avantgardja artikulálódása első lépéseit a primitív művészetek: az afrikai művészet, a japán metszet felfedezésében tette meg. A hagyományból, a hagyományban megfogalmazva történő megújhodás szokásos módja a reneszánsz: valami korábbi újjászületése. Az elüresedett, hamissá, ízléstelenné vált közvetlen múlttal, a triviális énelemben vett hagyománnyal szemben a saját nyelvet még nem találó, a fogalmazódó új mondanivaló, kifejezőeszközt keresve, valamely korábbi hagyományhoz nyúl vissza. Ezt az újonnan felfedezett hagyományt érzi autentikusnak a tegnap hamisnak érzett hagyományával szemben. Az így felfogott új-régi tradícióban artikulálva az, ami voltaképp „csak” új, örök elementárisként, annak átütő ereje dicsfényében teszi meg első nehéz lépéseit. A reneszánszát élő ősrégi szabadon kezelhető eszköz. Közvetlen élményünk nincsen róla, azt formálunk belőle, amire szükségünk van. így születnek nagy szellemi korszakok, de így nem születhet intimitás. Az elementáris (mindegy, hogy csupán nemes illúziója) legkevésbé az intimitással fér össze. A grandiózus, a monumentális, és nem a bensőséges felé gravitál. Az intimitás újrafelépítése tradícióból történhet, de éppen a másik fajta tradícióból. Abból, amit a reneszánsz mint elviselhetetlen banálist seper félre. A legközvetlenebb múlt még átélhető hagyomány készletéből. A még intim valahai személyes múlt külső mikrovilága, az apák és a nagyszülők még intimnek érzett élete; az ő világuk az a hagyomány, amely visszahozza az újjáépülő mikrovilágba az intimitást. Reneszánsz ez is, de másféle. A késői ötvenes években, a hatvanas dekádban lehetett-e valami művészetben elutasítottabb, mint a szecesszió. A ronda épület mintapéldánya a szecessziós épület volt, de a jugendstil díszítő- és iparművészete sem járt jobban, a zenei szecesszió pedig azonos volt a zenei giccsel. Magára adó műélvező zenében nem hallgatott mást, mint Buxtehude-t lehetőleg csemballó-előadásban; az elfogadott modern építészet a Bauhaus és utódai voltak. Hitte volna-e egy akkor fiatal ember, hogy megéri az előbbiek reneszánszát. Megéri, hogy Lechner megbecsült építészeti hagyomány lesz, míg a Bauhausszal szemben mindennapi építkezési szokásunkká válva, a mai lakónegyed váltja ki azt a visszatetszést, amihez hasonlót harminc éve Lechner. A szecesszió reneszánszával kezdődött meg nyugaton a nosztalgiahullám.

62