Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 11. szám - Szabó Miklós: Vissza a természethez - Che Guevarától (A magyar poszterek és a magyar nosztalgiahullám)
nosztalgiáknak. Ez a hangulat később, a hetvenes években több formában (a „szakadt” rockzenekarok, mint a Beatrice „sleppje”; csövesek) bekerült abba a világba, ami a hatvanas években a karriertársadalom újbaloldali ihletésű oppozíciója által létrehozott szocio- kultúra folytatása volt, de akkor, a hatvanas években nem játszott szerepet ennek a szociokultúrának a létrehozásában. Ez az akkori, hatvanas évekbeli oppozíció a karriertár- sadalommal, az érvényesülés egyre inkább össztársadalmi kényszerével, a karrier-konformizmussal az ifjúság sajátos élethelyzetét szegezte szembe ellenállási princípiumként. Az ifjúság, mint a karrier-orientált jelen tagadása nem az életkoruk szerint fiatalok ügye volt egyszerűen. Általánosabb ellenállás számára volt ez az akkori politikai helyzetben egyetlen lehetséges megnyilvánulás. A karrier-rendszerben mindenkor jelen van a „nemzedéki kérdés”. A fiatal, érvényesülni kívánó generáció elégedetlen és természetesen mindenkor úgy érzi, hogy az „öregek” nem adják át nekik a magasabb pozíciókat idejében. Ragaszkodnak hozzá akkor is, amikor az idő eljárt felettük, amikor már nem tudnak alkalmazkodni új idők új körülményeihez. A fiatalok túl lassan jutnak előre. Nem kapják meg idejében azokat a poziciókat, amelyek betöltését tehetségük, rátermettségük, felkészültségük már régen indokolttá tenne. Ä „generációs problémának”, az ambiciózus fiatal érvényesülni vágyók elégedetlenségének általában van ugyan bizonyos politikai színezete, de alapjában az elégedetlen érvényesülni vágyók nem vonják, nem vonhatják kétségbe azt a szisztémát, amelyben érvényesülni akarnak. Elégedetlenségük csak igazolja, megerősíti a rendszert, ezért a bürokratikus társadalmak általában eltűrik a „generációs kérdést” mint politikai problémát. Ahol pedig semmi más politikai probléma nem kaphat hangot, ott ebben elrejtve marad és jelenik meg minden politikai elégedetlenség. „A hatvanas években tetőzött az ifjúsági probléma.” Ami „ifjúsági problémaként”, az ifjúság rossz közérzeteként megjelent, az nem a bürokratikus „generációs probléma” volt. Nem az elégedetlenség — fiatal ambiciózusak részéről — amiatt, hogy nem jutnak elég gyorsan előre a „szamárlétrán”, hanem az egész karrier-orientációval szembeni ellenállás, ami abban az artikulálatlan érzésben jelentkezett, hogy a fiatal nem akart (volna) „felnőni”, beilleszkedni a hajtás, az érvényesülés „felnőtt” világába, hanem kidolgozott — az újbaloldal adta anyagot felhasználva — egy sajátos „ifjúsági kultúrát”, fiatal életformát, amit mint — lényegében burkolt politikai alternatívát — állított szembe a karrirertársadalom eszmevilágával. Igyekezett elrejtőzni a nyomás elől, hogy beilleszkedve a felnőtt, „normális” világba, „vinnie kell valamire”, igyekezett ezt a menedék időt minél tovább nyújtani. Amikor pedig ezt már semmi módon nem tehette, be kellett „zupálnia” a „felnőtt” érvényesülési világba, megtartani igyekeztek az életformájukból mindazt, amit lehetett, s ezzel magukat valamennyire kivonni abból a közegből, amibe belépni kényszer erőltette őket, s amivel szemben az „ifjúsági kultúra” éreztette az elutasítást, az ellenállást. A fiatalok szobájának újbaloldali ihletésű dekorációja, a poszter a diákszoba falán a hatvanas évek Magyarországán ezt jelentette. A nyugati új baloldal klasszikus hatvanas évekbeli szakaszának életformateremtő aktivitása ott futott zátonyra, hogy végső célja: az individuum szétzúzása csődöt mondott. Minél eredményesebb volt minden életviteli keret szétbomlasztása, annál inkább éppen csak a személyiség maradt meg bázisnak arra, hogy a társadalomhoz kapcsoló identitás-építésben fogódzót találjon. Az újbaloldali életforma szervezési törekvéseit folytató alternatív mozgalmak hallgatólag letettek arról, hogy meghaladják az individualizációt. Az új életformát ők már újra a személyiségre építették. Az újbaloldali életforma avantgárdizmusa a társadalmon kívül helyezkedő underground-életvitel alapjának a személyes intimitás teljes felszámolását szánta, mint a korlátozatlan közösségben való teljes feloldódást. Ez a közösség nonkonform kívánt lenni. Hogy nonkonform informálist jelent-e, tisztázatlan volt. Amikor a hetvenes években világossá lett, hogy az újbaloldal cselekvési formája: a „hosszú menetelés” az intézményeken keresztül gyakorlatilag nem lehet harc, hanem szecesszió: nem felszámolása aformális szervezetek világának, hanem kitelepülés belőlük az informális szerveződés világába, az individualizáció meghaladásának programja megbukott. Megbuktatta az informális szerveződés lényegében antropomorf volta. Ez teszi a formális szervezet 61
