Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 11. szám - Király Erzsébet: Élőkép, divatkép, vágykép (A Lilaruhás nőről)
Szinyei híres kompozícióját — némi ironikus önreflexióval — az S-Modell a saját arculatához megválasztott emblémaként támasztotta fel. Élőképpé alakítva idézte meg és divatképként propagálta. Közben természetes módon irányította a figyelmet a kép nekünk, kései szemlélőknek szóló tartalmaira. A mozgófilmtechnika korában újfent előállott lila toalett értelme immár romantikusságában és választékosságában van. Romantikussága az öltözködéskultúra nyelvén kortalanságot jelent, mely garantálja az aktuális divathullámok fölötti, mindenkori státuszt, választékossága pedig elkülönülést biztosít az uniformizáló tucattermékektől. Viselőjének különleges és egyéni megjelenést, társasági sikert kölcsönöz. S az öltözék mindeme fárasztó társadalmisága a természetben enged fel. Kies, szemlélődésre alkalmas erdei tisztáson, melynek üde zöldjében, paradicsomi frissességében napjaink polgárának egyre ritkábban van része. A lila ruha — sugallja a reklám — kényesnek tűnő szalonjellege ellenére a szabadban is megállja a helyét: életképes kirándulóöltözék és nem luxuscikk, mint azt a fűre tett, napellenzős kalap is sejteti! Ez a képmágia-szerű reklámötlet is megtartotta az eredeti Szinyei-portré lényegi elemeinek, a modell mutatós megjelenésének, ezt kompenzáló befelé fordulásának és a földsza- gú, eleven tájnak a bizarr egységét. Ezáltal vált az élőképben eljátszott, századunknak címzett múlt századi divatkép egyben a ma polgárának nosztalgikus vágyképévé. S a vágyképek szintjén az említett Mona Lisa-rokonság populáris hiedelme is komolyan vehető. Ez a zseniálisan elfogulatlan metafora a posztervásárlók körében született meg. Ki tudja, hogy Leonardo képére emlékezve esett-e választásuk Szinyei festményének reprodukcióban hozzáférhető mására, vagy ennek birtokában, ebben gyönyörködve ébredt bennük a Mona Lisa asszociációja? A vágyképek nem tartanak történeti sorrendet. Mindenesetre tény, hogy Mona Lisa Lilaruhás nővé „travesztálódott”. Tetszetős nagyvilági dámává, aki azonban XIX. századi profán külsőségei mögött is változatlanul őrzi az örök nő szinte szakrális imágóját. Aki — akárcsak Leonardo Mona Lisája — mosolyában, összekulcsolt kezeiben, vállára omló hajfürtjeiben ott hordozza tartózkodás és csábítás, elmélyültség és érzékiség, gyöngeség és diadalra termettség kettősségét, egyszóval a nőiség egész rejtélyét. S aki a tájjal ugyanakkor — halhatatlan elődjével ellentétben — bensőséges viszonyban él. Aki a nagyváros szülötte, mégis a nagyvárossal opponál. * * * „Elérkezett a Szalon napja, s ott volt Camille, ibolyaszedésből visszatérve, fűszínű uszályával és bársony ruhaderekával. Mostantól fogva Camille halhatatlan, ő a Zöldruhás nő” — írja Théophile Thoré-Bürger Claude Monet-nak az 1866-os párizsi Szalonban kiállított festményéről, melynek modellje a művész későbbi felesége volt. A divat hívságával sújtott ember új mítoszra lelt. Ennek megtestesítője a fogalommá vált zöld ruha. Benne és általa tört Camille a „halhatatlanságra”. S Európa- és Amerika-szerte megszaporodtak vetélytársnői. Korall, mályva, sárga, szürke, rózsaszín, fehér ruhás, kesztyűs dámák, akiknek festői látványával a múzsavesztett nagyvárosi ember kárpótolta magát. Alakjuknak eleinte gazdagon kárpitozott szalonjuk vagy tükrökkel felszerelt budoárjuk ad keretet. E mesterkélt környezetből aztán cilinderes, felöltős partnerük vagy kedvenc kutyájuk társaságában kivonulnak a szabadba. Erdei ösvényen, parkokban tesznek sétát, vagy domboldalon, mezőn sütkérezve múlatják az időt. Színes pokrócokra leheveredve olvasgatnak, vagy hintáznak, virágot szednek, kerge- tőznek, piknikeznek, majálisoznak. Ráérősen élik át ma már megismételhetctlcnül idillinek tűnő, apró ünnepeiket. Theokritos kései gyermekei polgári viseletűkben a rokokó gáláns szabadtéri játékait játsszák újra. Hanyagul testközelben felejtett attribútumaikkal: kalapjukkal és napernyőjükkel helyet követelnek maguknak abban a művészi játéktérben, melyet a művészet egyre inkább az élet változó és múlékony elemei, a mindennapok töltenek ki. Létüket annak a gesztusnak köszönhetik, melyet a művészet a XIX. század derekán e mindennapoknak tett. A kőtörők, kalászszedők, olvasztárok és mosónők mellé 44
