Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 11. szám - Andrási Gábor: Trópusi tájakon
Andrási Gábor Trópusi tájakon „Az ember nemcsak a maga leikéből álmodik, hanem úgy mondhatnám: névtelenül és közösen, még ha a maga módján is.” ( Thomas Mann) л. -Ж. közös álom, a kollektív elvágyódás, a természetnosztalgia a romantika korában még elsősorban a túlérzékeny, kifinomult értelmiség, a széplelkek — művészek, amatőrök és dilettánsok — életérzését hatotta át. A hajdanvolt irodalmi élmény a huszadik század végén a technikai civilizáció „fejlődése” következtében egyre látványosabb példákkal — a vizek élővilágának pusztulása, savas esők, erdőhalál, a termőtalajok kimerülése, állatfajok kihalása, smogriadók — igazolja, hogy „a Föld ma kevésbé alkalmas az életre”1 mint akár egyetlen emberöltővel korábban; az ökológiai katasztrófa immár nem „értelmiségi rémlátomás”, hanem mindennap megtapasztalható valóság. Ezzel egyidejűleg Európában megnőtt az igény minden iránt, ami természetes, ami eredendő és ami érintetlen (vagy annak vélhető). A hétköznapok monotóniájába zárt munkaerő, a szellemi (?), és fizikai dolgozó szemében a természet ünnepi alkalmakkor fogyasztható Ízletes és ritka gyümölcs — trösztigazgató és alkalmazottja egyaránt vakációzik és víkendezik. A munkanapokat az egyre áttekinthetetlenebb, elektronikus rendszerek racionalitásával álcázott, végzetesen objektív jelleget öltő technológiák szolgálatában töltik. Még a parkként, kertként vagy mezőgazdasági művelésbe fogott területként minden nap eléjük kerülő természet is „feno- menológiailag mesterséges produktumként jelenik meg” számukra.2 „Szabadságuk” idején „kikapcsolódnak”: ellentétes fogyasztói magatartást tanúsítanak — látszólag merőben más értékeket fogadnak el minden további nélkül — természetért rajongó turista és nyaraló bőrébe bújnak. A természet tehát érték. De ne értsük félre; ez az érték tömeges formájában korántsem szellemi természetű, nem az önpusztító civilizáció valóságos-megőrzendő alternatívájaként felfogott, személyes és társadalmi megfontolásra késztető ős-modell, hanem egy megközelíthető és megközelítendő, kielégíthető szükségletként birtokolható higiénés eszköz, a megváltoztathatatlan hétköznap és élettér felfüggesztésének alkalmanként igénybe vehető intstrumentuma. A természet tehát nem élő-önmagában nyugvó, hanem a civilizációra vonatkoztatott, a civilizáció logikája szerinti érték csupán: „A civilizációban a természetérzékenység helyét az értékérzékenység foglalja el.” (Hamvas Béla). A fogyasztás skálája persze széles és egyénre szabott: A Bahamáktól Mallorcán és az Adrián át egészen egy alsógödi parcelláig ivei. A távolság mindenkor értéknövelő faktor, a távolság ugyanis financiális összetevő: az „elérhetetlenség” drága. A természet nemcsak turisztikailag értékes, hanem esztétikailag is. A természet szép. Az őszi erdő rőt színei, a havas bércek fensége, az ég és a tenger kékje — mindez (közmegelégedésre) változatlanul megkapó. És nemcsak maga a természet értékes és szép, hanem a természet képe is. A tájkép iránti igény csillapíthatatlan és csaknem kielégíthetetlen. A múlt század első felében Turnémé к még ádáz harcot kellett vívnia a tájkép polgárjogáért; írásaiban és előadásaiban elszántan bizonygatta, hogy a tájfestészet nem alábbvaló az akadémiai műfajhierarchia többi tényezőjénél, mivel szimbolikus tartalmakat és változatos életérzéseket kifejező „tematikák” megjelenítésére is alkalmas.3 Érveléséből látható: Tur11
