Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 11. szám - Andrási Gábor: Trópusi tájakon
ner idejében a táj, a természet, mint elsődleges, közvetlen, csak saját magára utaló, önmagában „megálló” festői vállalkozás meglehetősen elszigetelt törekvésnek számított. Természet és civilizáció oppozíciója még korántsem volt olyan sorsszerű és drasztikus, hogy a tájkép, a táj szépsége társadalmi méretű nosztalgiává szélesedhetett volna. A mai értelemben vett, a táj szépségét és regeneráló erejét birtokolni kívánó természetéhség aligha volt tömegjelenség. A műkereskedések és újabban a poszterboltok statisztikái egyértelműek. A tájfestmény és a tájfotó alapján sokszorosított ofszetkép biztosan vezet az eladhatósági listán. A felmérések szerint Magyarországon minden harmadik lakásban van valamilyen poszter, s e posztereknek több mint a fele tájkép. Ezeket a zömmel „gigant” és „óriás” méretben készített nyomatokat természetesen a városlakók vásárolják elsősorban, de a „távoli világ” iránti kereslet (s ez a tény alátámasztja a fenti Mo/es-idézetet) vidéken is számottevő. A tájképek külön csoportját alkotják a délszaki, az egzotikus tájak. E huszadik század végi egzotizmus a valóságos és a potenciális turisták egzotizmusa. Hogy végül is ki utazhat el — kíméletlen és messzire vezető szociológiai kérdés. Az egzotizmus gyökere azonban közös, akár yachtra száll valaki, akár egy sohasem látott táj fényképét bámulja nap mint nap: elvágyódás egy másik, érintetlennek gondolt, paradicsominak hitt trópusi világba, mely a turista számára csak mint ilyen érdekes. A táj minden valóságos kontextusától megfosztottan, a turista számára valóban létezik a helyszínen ugyanúgy, mint a falon.4 A turista nem akar és nem is tud csalódni. Ragaszkodik a mítoszhoz. „A szubjektív boldogságálmok megelégszenek a tetszőleges önkiéléssel”, az egzotizmusok mindig „elhasználatlan frissességében akarják átélni a jelent, és ily módon idealizálni. Céljuk az eszményi és a valóságos között tátongó szakadék áthidalása”.5 Az egész falat betöltő szép kép, a színes poszter-táj látszólag teljesen közvetlen élményt nyújt — „nagyban emeli a lakások esztétikusságát” — érvelnek a gyártók és a kereskedők —; első pillantásra szimbólum- és allegória-mentes. Valójában eleve metaforikus természetű: vágy- és boldogság-metafora s — tömegességét tekintve — minden bizonnyal általánosan elfogadott értéktartalmakkal terhes. Úgy tűnik, hogy ezek az értékek maradan- dóak a posztervásárlók szemében — a természet értékéhez aligha férhet kétség —, hiszen huzamosan együtt tudnak, sőt akarnak élni egy ilyen képpel.6 Az egzotikus panoráma tehát — mivel „végleg” a falra kerül, akár a legritkább esetben elmozdítható házi corpus vagy szentkép — folyamatosan „melegen tartja”, manifesztálja a vásárló maga számára talán soha meg nem fogalmazott preferenciáit. Ebben az értékkoplexumban végzetesen összemosódva és kellemességé züllesztve együtt kavarognak a legegyszerűbb és a leginkább emberhez méltó, mégis betelj esíthetetlen szabadság- és boldogság-igény formái és a civilizáció-indukálta (konzum)-„szükségletek”. Nem túlságosan gyakori eset, ha a keleteurópai posztertulajdonos személyes trópusi élmények birtokában van. A tulajdonképpen követhetetlen — az elérhetetlen messzeségbe csábító — fogyasztói minta mégsem zárja ki a maradéktalan azonosulás lehetőségét. Ehhez a képet archaikus, „tudatelőttes” módon mágikus erővel kell feltöltenie. Természetesen egy pillanatig sem kétséges előtte a kép kép-volta; nem erről van szó, a kép fizikai nem-egyezése nyilvánvaló, hanem arról, hogy az egzotikus-paradicsomi táj a sosem volt élmény ellenére is érzékletesen, a fenti értéktartalmakat elvont jellegük ellenére is egyfajta Hans Castorp-módra „tudott” jelenlétként teszi átélhetővé. Hiszen „a fénykép ál-jelenlét, s egyszersmind a távoliét záloga.”7 Ezért a konkrét nem-megélt élmény mindig idealizált sztereotípiákban ölt testet számára: egy fövenyen napozó, tengerben fürdő vakációzó, vagy az érintetlen természet képében. A paradicsomi állapot, a boldog, vakációs színtérnek felfogott trópus mítosza tehát ugyanolyan elevenen él az „igazi” turista, mint a posztervásárló kvázi-turista tudatában. A színes tájfotók ambivalens karaktere — a valóságos és az elképzelhető élmény megegyezését sugalló dokumentumszerűsége egyszersmind idealizáltsága (egyfelől „a fénykép bizonyíték ... hogy létezik vagy létezett valami olyasmi, ami a képen látható”, másfelől „a fényképen minden szebb lehet, mint a valóságban”8) következtében a poszter-egzotizmus vágypótlék-jellege a vásárló számára meglehetősen rejtett.9 Ez az ambivalencia a kép 12
