Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 11. szám - Voigt Vilmos: Pictura uti natura
Voigt Vilmos Pictura uti natura-4. ^ incs érdekesebb, mint a nem igazán művészi jellegű művészet története. Ez az igazi művelődéstörténet: a művirágok, halotti maszkok és sírj elek, játékok és uralkodói jelvények, ékszerek és kártyák valóságos farsangi felvonulása (hogy ugyanilyen hasonlattal éljünk ) — nem is évszázadokon, inkább évezredeken át. Rembrandt önarcképéről vagy Mondrian fehér alapon fehér négyzetéről a művészettörténet igazán kevés olyan információt adhat, amit a szemlélő vagy amúgyis meg nem sejt, vagy soha sem fog igazán megérteni: ám ahhoz csakugyan művelődéstörténet kell, hogy a fülvájó kanálkák vagy éppen a széklábak merevítő dekorációjává vált 11, auralkodói jelvényeket egyáltalán felismerjük, nyomon követhessük. Dürer vagy Picasso megértése vagy meg nem értése esztétikai érzéket kíván. A falvédőkön bőgő szarvasok, vagy Léda a hattyúval téma viszont egyáltalán megközelíthetetlen művelődéstörténeti vizsgálatok nélkül. Az a tény, miszerint az utóbbi tíz-tizenöt évben Magyarországon hozzávetőleg 10 millió „poszter” talált vásárlóra, művelődéstörténeti háttér nélkül alkalmat adhat ugyan publicisztikai jellegű felháborodásra, olcsó szociológizálásra, és egyáltalán e poszter-világ elutasítására — ám a jelenség megértését nem nyújthatja. Amikor az előbb idézőjelbe tettem a poszter szót, ezzel nem is minősíteni kívántam, inkább arra utaltam, hogy maga a jelenség nem könnyen határozható meg. Ma ennek nevezik azokat a nagy felragasztható illusztrációkat, amelyeket újabban vagy külön sokszorosító üzemek, vagy képzőművészeti kiadók erre specializálódott részlegei állítanak elő. Világszerte terjedő jelenség, és ahová eddig nem jutott el, ott holnapra várják. Inkább praktikus, mint elméleti szempontból a következő körülhatárolást szeretném javasolni — legalábbis ez írás voltaképpeni tárgyát illetően. Sokszor előzménye a poszternak a sokszorosított grafika (most a legtágabb értelemben véve e fogalmat), vagyis minden olyan rajzos, festményszerű alkotás, amelyet tömegesen állítanak elő. Viszonylag régóta ismert ez a technika képzőművészeti alkotások sokszorosított reprodukcióinak előállítására. Amikor a klasszikus magyar festészet néhány ma is poszterként közkedvelt alkotásáról úgy hallottam, hogy 1975 óta ismertek poszterként, először büszkén hívtam fel arra a figyelmet, hogy magam vagy két évtizeddel korábbról ismerem ezek elődeit, sőt szobánk falán is volt ilyen. Ám hamar felvilágositottak, hogy a régi reprodukció nem volt poszter, csak a műalkotás otthoni mása, szándéka szerint pontos, színeiben, arányaiban az eredetihez a leginkább hű, sőt éppenséggel a műalkotás neve is rá volt nyomtatva. (Igaz, mi ezt egy kerettel elfedtünk, hogy ezáltal is „poszteresít- sük” a hatást.) Már ez is dekoráció volt, ám a műalkotás mása, nem önálló jelenség. Az ilyen, vagy bármilyen más illusztráció nem poszter. Nem poszter a fénykép sem, még akkor sem, ha nagysága, elhelyezkedése erre emlékeztet is. Van ugyan fotóposzter, amikor egy fényképet sokszorosítanak a posztergyártó iparosok és ezt adják el, veszik meg. Itt azonban nem valódi fényképről, hanem annak poszter-változatairól van csak szó. Bizonyos okokból nem foglalkozom itt a nem-síkban elkészített másolatokkal. Elvben semmi akadálya, hogy ne csak kétdimenziós poszter készüljön, hanem egy kandalló szájának térkiképzését, reneszánsz domborművet, vagy éppen az athéni Akropoliszt mintázzák meg. (Magam láttam a legszebb ilyen „Akropoliszt”, pontosabban a Parthenont, amely 3
