Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - KRITIKAI KÖRKÉP - Dankó Imre: Gömör néprajzáról szélesebb körben : [a Gömör Néprajza című kiadványsorozat ismertetése]
elő-századközép nagy népiségtörténészeit is, akik éppen a vegyes lakosságú megyék kialakulásának, középkori történetének, ezen belül a lakosság etnikai változásának állítottak gazdagon dokumentált emléket Mályusz Elemértől, Füge- di Eriktől, Jakó Zsigmondtól, Szabó Istvántól kezdve talán éppen az egész életén át Gömört kutató Ila Bálintig és másokig. A magyarság történeti — és táji tagoltságával foglalkozó történé- szek-etnográfusok már jó ideje állítják, hogy a nagy történelmi és kulturális hagyományokra épült közigazgatási szervezetek, mint amilyenek nálunk a megyék; népcsoport, sőt etnikai formáló erővel, életmódkultúra alakító hatással bírtak. Természetesen nem minden megye esetében ez a helyzet. Különösen nem az új keletű, több kistájból-tájból, számos, egymástól különböző népcsoportból, kultúrából kialakított megyék esetében. Nagy, korai szerveződésű megyéink azonban hosszú történetük során összeérlelődtek, lakosaik életmódja, kultúrája, ha különben változatos, egymástól talán gyökeresen különböző is volt, sajátosan integrálódott. Ez abban is kifejezésre jutott, hogy ezeket a megyéket a múlt század derekán „ország”-nak kezdték hívni, jelezve ezzel is, hogy esetükben a sokrétűség, a különbözőségek — például két, egymástól merőben különböző földrajzi táj, vagy etnikum — ellenére is kialakult valamiféle „ország”, egység, öntudat. így élt és él tudatunkban Biharország, Szatmár és Somogy, illetve Gömör képe. Gömört ugyanúgy, ahogy Bihart, ugyancsak szokás volt „ország” névvel illetni és Gömörországnak nevezni. Sőt, nem egy esetben hangsúlyozták, hogy Gömör „kis Magyarország”, „az ország kicsiben”. Gömör az egyik legkorábbi megyeszervezetünk; Gömör vára körül alakult ki. A Gömör- őrök ivadékai benépesítették a Sajó és mellékfolyói — Rima, Balog, Túróc, Murány, Csermos- nya stb. — völgyeit. A megye földrajzilag két különböző részre tagolódott. A déli részek dombos, inkább alfold-jellegű vidékét, ahol a lakosság magyar; az északi hegyes, sőt, magashegyes táj váltotta fel a maga túlnyomórészt szlovák lakosságával. Régtől fogva ismert és több kérdést felvető probléma volt a nyelvhatár ügye, ami a mostani országhatárral párhuzamosan, attól körülbelül 25—30 km-re északra húzódik. A megye déli, magyarlakta részeit erőteljesen pusztította a török, de meg nem semmisítette. Több településen mindmáig kimutatható a lakosság kontinuitása. A megye északi részei ugyanekkor alföldi, illetőleg a megye déli részeiből származó menekülteket kaptak. A XVIII. század külső és belső vándorlásokkal teljes világában alakult aztán ki az a kép, etnikai tagoltság, ami mindmáig meghatározza Gömör népi világát. Ennek a XVIII. századi konszolidációnak az egyik legjelentősebb folyamata az volt, hogy a középkori német, főleg bányász telepeseket integrálta; a XV—XVII. században betelepült vlach-rutén pásztor-nép- elemeket pedig véglegesen asszimilálta, főként a szlovákságba. Vallási tekintetben is érvényes ez a folyamat. A középkori katolicizmust a déli részek magyar lakosságánál a református, az északi részek jórészt szlovák lakosságánál pedig az evangélikus vallás váltotta fel. Az ellenreformáció eredményeinek köszönhetően a XVIII. század folyamán magyar és szlovák népelemek reka- tolizáltak. A katolikus restauráció betetőzése volt a Mária Terézia által alapított rozsnyói püspökség felállítása (1734). Ez a kettős táji tagoltság abban is tükröződött, hogy a déli részek lakossága inkább földművelő és állattartó, az északi vidékek népe pedig bányász, erdőművelő, iparos (vándoriparos), vándorkereskedő (házaló), fuvaros volt. Ezekből az északi részekből a lakosok már a középkor folyamán rendszeresen lejártak az Alföldre különböző mezőgazdasági idénymunkákra. Jellegzetes iparágak alakultak ki: fazekasság, vasművesség, bőripar, faipar, papíripar. A táj és az ott élő népcsoportok jobb megismerése szempontjából szükségszerű arra is utalni, hogy mit mondtak, hogyan vélekedtek róla a sajátos táji-népi kultúrájából sokat merítő nagyjai, mindenekelőtt Tompa Mihály, de nem kevésbé Gyöngyösi István, Erdélyi János, Pákh Albert, Pósa Lajos, Tóth Ede, Ferenczi István, Izsó Miklós, Holló Barnabás, Madarász Viktor, Hatvani István, Bácskai Béla, vagy éppen nagy tudósai: Bartolomaeidesz László, Kollár Sámuel, Hunfalvy János, Mikulik József, Komoróczy Miklós, Ha Bálint és nem utolsó sorban a Gömör Néprajza című sorozat megalkotója, szerkesztője és részben írója: Újváry Zoltán. A Gömör Néprajza sorozat a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszékének kiadványa. A Néprajzi Tanszék megalakulása után azonnal tájkutatási feladatokat tűzött maga és hallgatói elé. A szatmári kutatásokat a zempléni vagy inkább felvidéki kutatások követték. Ezekben a felvidéki kutatásokban kezdettől fogva volt némi gömöri tájoltság is, azonban az önálló Gömör-kutatás csak az utóbbi időben, Újváry Zoltán professzorságától kezdődően bontakozott ki. A gömöri néprajzi gyűjtés — elsőrendben folklórgyűjtés — terén maga Újváry Zoltán járt és jár elöl. Erről tanúskodnak sorra megjelenő elméleti és gyakorlati munkái, gyűjtései. Tanítványait elsősorban példaadásával sikerült minden korábbi tájkutatásnál eredményesebben bevonnia a Gömör-kutatásba. Hallgatói rendszeresen a magyarországi és a szlovákiai Gö- mörben végzik kötelező szakmai gyakorlataikat, itteni gyűjtéseikből készítettek és készítenek szemináriumi dolgozatokat, szakdolgozatokat, doktori disszertációkat. Az így összegyűlő sokrétű és 89
