Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 10. szám - VITA AZ ÉLET ÉRTÉKÉRŐL ÉS MINŐSÉGÉRŐL - Szekér Endre: Tóth István törékeny tükrei: [Tóth István: Ha azt mondom, hogy élek...]: [könyvismertetés]
eredeti összekapcsolására. A latin, a görög világ, a klasszikus szellem vonzása vezeti el Tóth Istvánt a műfordításon túl egy eredeti drámakísérlethez, A koszorúperhez, melyben a hajdani Athént és Démoszthenészt állítja elénk. („A háborúzás és gyűlölség ellen / küzdők, de a jobbért folytatott verseny / kell ahhoz, hogy a tömeg a békében Athén szabad eszményéhez felérjen.”) Költői egyénisége inkább rejtezkedő, visszahúzódó, szerény, távoli eszményekbe és erkölcsi példákba fogódzó, mint hirtelen érzelmi hullámzásban önmagát boncolgató, feltáró. Lényegében nincs sohasem elsőbbsége vagy hátránya az egyik vagy másik költőitípusnak, a poeta doctus mellett elfér a homo aestheticus. Még az önmagát feltáró, a szeretném magam megmutatni Ady is kísérletezett a Margita élni akar verses regényével. Tóth István visszahúzódik kedvelt humanistái mögé, legszívesebben költőmesterei nevében vagy a magyarul megszólaltatott franciák, így Jean Rousselot verseivel fordul hozzánk, Rous- selot-val együtt vall a törvényességről, Cum- mingsot idézve, aki szerint a halál törvényes. „Éppen ezért kell élni / Vagyis kockáztatni / S kockázatot vállalni.” A hagyományos lírai verstémák foglalkoztatják leginkább: szívesen szól az életről, a halálról, a szülőföldről, a családról, a természetről stb. A hazai táj azért válik annyira elválaszthatatlanná, mert „földdé lett anyám. / s anyámmá lett a föld ...” Ez az föld kezdetű versében szól a hazai tájról, ahol önmaguknál „többet” jelentenek a házak, az utak, a bokrok, a földek. Itt a csend is nevén szólítja, a múlt idők iszapja köti meg, a föld itt a temető és egyben a feltámadás jelképe is. Sohasem tudja elfelejteni a természetesen egyszerű anyai szavakat: „Vigyázzál magadra, fiam” ... Apám emlékére című versében érdekes párhuzamot ír: ahogy Attila sírját a Tiszába ásták, úgy temetkezik az apa fiába. „Az érckoporsót / rejtik a habok, / elnémul bennem / a mozdulatod.” Tóth István költészetében megjelennek a lirai témák a szerelemtől az Isten-hitig és az utazásig. Jellegzetes versciklusában foglalja össze klinikai élményeit. A Törékeny tükrök verskötetében a lázálom, az éji neszek, a kórtermi környezet, a műtét témája jelenik meg. Halottak napján pedig érzi a benne élő elmúlást, a távolivá, elérhetetlenné vált eltávoztakat. A múltidő versek közül kiemelkednek a portrék, a portré formájában elmondott vallomások. Az erdélyi irodalomban természetesen gyakori a Bethlen Gáborról írt vers (például Lászlóffy Csabáé is). Tóth István Bethlen Gábor-versportréjában a Tündérkertet teremtő, a békét hozó, a jövőt építő államférfi jelenik meg: „ő teremtett itt legelsőben rendet, / milyet csak férfi férfibölcsesség teremthet.” Máskor meg Fráter Györgyről formált érdekes arcképet, elénk állítva a külső török, majd a belső erőszak szorításában vergődő államférfit. Ezen történelmi jellegű versarcképek mellé sorolhatók a költői portrék, melyekben közvetve vagy közvetlenül a maga ars poeticáját is megfogalmazza. Balassit is korával együtt jellemzi, a dölyfös félhold, a megrongált várak előterében. Zrínyiversében a „közös szemfedél”, a pusztító halál veszedelme mellett a „toll”, a mű erejét és példáját nem tudja elfelejteni. Költészetünk kedvelt alakja Mikes Kelemen. Tóth István is megírta a maga Mikes-versét, és tud eredetit alkotni a többihez képest. Utolsó fiktív levél formájában írja meg versét, melyben a Márvány-tenger partján ülve, „egyetlen szóvá nyomorodva” vall Édes Nénémasszonyának utuk szertefoszlásáról. Keserűen „hűségem száraz lomtárának” nevezi önmagát. Az esztétika tanára szívesen elmélkedik verseiben. A rövidebb, kerekebb, áttekinthetőbb verskompozíciók mellett Tóth István szeretettel idéz elvontabb kérdéseket, közel áll hozzá a költészet általános elveinek, feladatainak versbe foglalása. A válogatott versgyűjteményben is külön ciklusba rendezi az ars poeticákat. Kazinczy-szonette- ket ír, Radnótihoz fordul, Madáchot idézi. Ars poetica című versében a szavak mögé rejtezke- désről, az álorrot viselőkről, az egész világgal való azonosulásról stb. ír. „Mindenütt én vagyok a tét, / bár önmagámban mit se érnék. / Ha vélem többet játszanék, / a világ növelné esélyét.” A mindent befogadni akaró költő, műfordító Talált kincs címmel kétkötetes antológiát szerkesztett a német költészet alkotásaiból. Az antológia bevezető tanulmányában azt fejtegeti, hogy igen nagyra értékeli Paul Celan lezárt életművét, és nagy érdeklődéssel olvassa és fordítja Ingeborg Bachmann és Enzensberger verseit. S ki tudja, nem azért érzi még közelebb önmagához költészetüket, mert intellektualitásuk összecseng a maga lírájának sajátos „antifónájával”. Mindegyik költői életmű sokszínű, így Tóth Istváné is. A jellegzetes humanista hatásokkal, a klasszikus kultúra igézetében fogant versektől jut el a lirai elbeszélő költeményig, az ellenpontozáshoz, a rövid párbeszédekig, négysorosokig, az aforiszti- kus megfogalmazásig. Mint Áprily Lajos vagy Horváth Imre szívesen él a négysorosok tömörítési lehetőségével. Tóth István verseinek törékeny tükreiben hiába rejtezkedik, mégis megmutatja humanista, elmélkedő, formába és nemes eszményekbe fogódzó költői alkatát. (Magvető, 1987.) Szekér Endre 91
